„Senki sincs, ki helyet ád.” Városon már kevés helyen él a szentcsaládolás régi szokása

Falvakon is sok helyen megkopott már, de mégis elevenebben él a szokás, mint városon, a marosvásárhelyi Szent Család templom közösségét azonban már csak a név is „kötelezi” arra, hogy továbbvigyék a Szállást keres a szentcsalád elnevezésű adventi ájtatosságot. Ha azonban adventi időszakban magyar éneket hallunk egy tömbházban, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy ilyen jellegű imádkozós adventi találkozásokról van szó.

Mi a marosvásárhelyi Mustármag családközösség alkalmára látogattunk el, Tamás Csaba és Ágnes otthonába, akik szívesen fogadtak egy református újságírót és egy evangélikus fotóriportert, hogy bekukkantsanak egy római katolikus szokásba.

Este fél hétre várják a szentképpel érkezőket a Tamás család tagjai: előkészítve a kisasztal fehér abrosszal, adventi koszorúval, székek, fotelek elhelyezve, hogy körbe lehessen ülni imádkozni, énekelni, utána kicsit beszélgetni. Tamás Csaba elmondja, mintegy 18 éve alkotnak egy családközösséget, s azóta meg is tartják ezt a szokást. Felesége, Ágnes még első gyermekükkel volt várandós az első közös szentcsaládoláskor, most már három fiúk van, a legnagyobb 17, a legkisebb hatéves. Míg nem voltak nagyok a gyerekek, könnyebb volt megszervezni, hogy mindenki jelen legyen – mondja a háziasszony –, most az alkalom kezdetén csak a kicsi van otthon, s még egy másik fiú is befut az imádságok közben.

„Régen a szokást is szigorúbban tartottuk, december 15-én megkezdtük, és szigorúan minden nap mentünk, hagytam én takarítást, sütést, mindent, s mentünk. Ma kicsit modernebb a formája az egésznek, igyekszünk jó fél óra alatt be is fejezni, hogy akinek menni kell, menjen” – mondja Tamás Ágnes még a vendégek megérkezése előtt.

Aztán érkeznek a többiek, s amikor mindenki megérkezik, a ház előtt elkezdődik az ének:

Szállást keres a szent család,
De senki sincs, ki helyet ád.
Nincsen, aki befogadja
Őt, ki égnek s földnek ura.

Az idő már későre jár,
A madár is fészkére száll,
Csak a szent szűz jár hiába
Betlehemnek városába.

Legalább ti, jó emberek
Fogadjátok a kisdedet!
Házatokra szent áldás száll,
Ha betér az égi király.

A kis csapat egy szentcsalád-képpel és egy szentcsalád-szoborral érkezik, ezeket előzőleg megáldották a templomban, a befogadóknál marad majd a kép, amelyet majd tovább visznek a következő családhoz a következő alkalommal. De előtt még ők is énekszóval válaszolnak a befogadást kérésre:

Ne sírj tovább, Szűz Mária,
Ne menjetek ma máshova!
Szállásunkat mi megosztjuk,
A kis Jézust befogadjuk.

Az énekszó, az imádságok sora bent is folytatódik, s az alkalom még arra is lehetőséget ad, hogy YouTube-ról meghallgassák az aznapra szóló adventi ráhangolót, amelyben Heiter Robert Gottfried szepetneki plébános arra figyelmeztet, hogy próbáljunk meg ezekben a napokban úgy élni, úgy jelen lenni az ünnepen, úgy résztvevője lenni a családnak, hogy kapcsoljuk ki a felesleges gondolatainkat.

„Ne keress miérteket. Tudj és akarj örülni annak, amit az Isten neked, a te életedben, személyesen neked készített elő” – hangzik el a videós prédikációban. Majd folytatódik a forgatókönyv, énekelnek a befogadást kérők, majd a befogadók is, s az imádságok sorában többször is hálát adnak az élet és a család ajándékáért.

Szénégető István, a Szent Család-templom plébánosa szerint végül is egy nagyon egyszerű, imádságos adventi gyakorlatról van szó, a karácsonyra készületnek egy sajátos formája ez.

„Abból a valóságból indul el, hogy a Lukács evangéliumban az van leírva, hogy amikor József és Mária Betlehembe érve keresték a megfelelő helyet, ahol egy fiatal lány szülni tud, merthogy beteltek az órái Máriának, valahogy úgy jött ki a lépés, hogy nem találtak egy megfelelő szállást. Népszámlálás volt, és akik Betlehemből származtak, azok kötelesek voltak otthon lenni, így minden kiadható szoba foglalt volt már, s úgy képzeljük el, hogy nagyon sok helyen kopogtak, de nem sikerrel. Végül csak nagy nehezen találtak valahol a település szélén szállást, és ezt jeleníti meg ez az úgynevezett szent színház: miközben mi egymást befogadjuk, valójában Józsefet, Máriát és Jézust fogadjuk be. Tehát ezt nevezzük mi szent családnak, hogy Jézust úgy fogadjuk be, hogy neki volt egy emberi édesanyja és egy emberi nevelő atyja” – mesél az imagyakorlat történetétől a plébános.

Hozzáteszi, régen tényleg szigorúbb rendje volt ennek, a kilencednek nevezett imát szigorúan karácsony előtt kilenc nappal kezdték meg, és kilenc napon át ismételték,

de az ő remeteszegi plébániájukon most az a szokás, hogy advent első vasárnapján kihelyeznek az oltárra öt-hat szentcsaládképet és -szobrot, és szentmise végén megáldják, ezeket kapják meg az adventi találkozást gyakorló csoportok: kisebb házas csoportok vagy családközösségek, akik aztán maguk között osztják be, hogy a négy adventi hét alatt hogy tud meglenni az a kilenc alkalom. „De hogyha pont nincs kilenc, akkor van annyi, amennyi van. Nem történik semmi szentségtörés” – mondja Szénégető István.

Hozzáteszi, amikor körülbelül húsz évvel ezelőtt a közösségükben indultak ezek a csoportok, akkor a szigorú, eredeti formát gyakorolták, hogy egy kicsit érezzék, hogy milyen is az igazi. „A székelyföldi falvakban ezelőtt ötven évvel még biztosan így csinálták, még a kommunista időkben is nagyon leleményesek voltak a székelyek, a szentcsalád-találkozásokat hol belerejtették egy kalákába, hol pedig ebbe-abba, és szépen imádkoztak” – meséli a plébános.

Hozzáteszi, az egész olyan, mint egy kis „szent színház”, vannak érkezők, és mindig van egy befogadó család, a szentcsaládképet pedig két gyertya mellett a kapuban tartják. A szöveg többféle lehet, változhat, de Szénégető István szerint a családok ilyenkor valóságosan azt élik át, hogy most hozzánk eljön Jézus, eljön hozzánk Mária, József, befogadjuk a szentcsaládot. Történik egy közösségi ima, az együtt imádkozók azonban mindig megtartják ezt a kettős szerepet, hogy azok, akik érkeztek, imádkoznak egy annak megfelelő imát, és a befogadók pedig egy annak megfelelő imát.

Abban az időszakban, ha lehetséges, akkor egymástól bocsánatot kérnek, kiengesztelődnek. Nem illik ilyen alkalommal a legnagyobb vitákba bonyolódni, és akkor egy jó nagy veszekedést lerendezni, hanem akkor annak megfelelően Istenhez igazítjuk szeretetben, hitben az életünket. Eljön az a pillanat, amikor jön a következő találkozó, ez a család pedig felkerekedik, és hozzátársul a többiekhez, azokhoz, akik a képet viszik tovább, és akkor ők lesznek a kopogtatók, és viszik a szentcsalád képét tovább” – meséli Szénégető István.

Hozzáteszi, a kilenc alkalom nem jelenti azt, hogy feltétlenül kilenc család kell legyen a csoportban, hogyha van három család, akkor az is jó. Marosszentkirályon például idősebbekből álló, egyedülálló emberek járnak egymáshoz ilyen adventi imaalkalmakra, de vannak már ennek nagyon modern formái is, hogy akár telefonon is bekapcsolnak valakit, ha beteg vagy messze van, s nem tud jelen lenni. Szénégető István szerint vannak zártabb meg nyitott csoportok, de olyan is van, hogy missziószerűen igyekeznek meglátogatni valaki, akinél tudják, hogy most baj van, válás volt, vagy valami más nehézség miatt szükség van egy kis lelki táplálékra.

„Vannak, akik szívesen bejelentkeznek, mert vágynak arra, hogy hozzájuk is jöjjön el valaki, és nem baj, ha ő nem tud visszamenni majd. Ugye van egy kis kölcsönösség ebben az egészben, hogy hát, ha én elfogadtam, és hozzám bejöttek, akkor már úgy illik, én is el kell menjek. De mi szeretjük kivenni ennek az élét. Tehát nem kell csak azért elmenni, mert hozzád is eljöttek, ha nem tudsz, akkor nem mész, akkor te csak befogadod. Akkor majd valakit, egyik gyermeket elküldik, és a képet szépen így az ajtón kiadod.

– mondja Szénégető István, aki szerint ráadásul ezek „csettintésre újraalakíthatók”, olyan helyeken is újra meg lehet szervezni ezeket az alkalmakat, ahol már nem szokás ez, csak azon múlik, hogy valaki azt mondja, hogy oké, ő jövőre egy ilyen közösséget biztos, hogy összehoz.

A Szent Család-templom plébánosa közben egy különleges családképet mutat, nem a megszokott József, Mária, Kisjézus formáció szerepel rajta, hanem egy különleges, kibővült szentcsalád, amely Erdélyben egyedülálló, s az eredetije majd a remeteszegi templom falára kerül. Az ifjabbik Franz Neuhauser az 1800-as évek legelején készített embernagyságú festményének a fényképmásolatáról kiderül, hogy ez egy kibővült, nagy családot ábrázol, rajta vannak Mária és Jézus mellett Mária szülei, és Erzsébet is Keresztelő János fiával együtt – vagyis nagyszülők és unokatestvérek is.

„Az Úrjézus egy kicsit fényesebb, onnan lehet felismerni” – mutat rá Szénégető, aki bevallja, ők maguk is művészettörténésszel magyaráztatták meg, hogy akkor ki kicsoda a képen, mert addig csak találgattak. Azért szereti ezt a festményt, mert – bár József hiányzik róla, és sokaknak ez szokatlan –, de mégis nem csak a szűk értelemben vett családra hívja fel a figyelmet, hanem a tágabb értelemben vett családra is, erre a gondolatra pedig manapság nekünk is igen nagy szükségünk van.