HIRDETÉS

Csak csonkok és ördögbogok

Balázs Katalin 2018. április 27., 17:07
HIRDETÉS

Egy templom, mellette az iskola... Magukra hagyott épületek, egykori, gazzal benőtt házalapok oldalra borult árnyékszékkel egy tanyavilágban, egyetlen lakossal. Ő sem jár az Isten házába, nem hitetlenségből, csak mert lábai helyett csonkok, azokon pedig ördögbogok vannak. Amikor Berecz András mesemondó vele találkozott, a Gyergyóremetéhez tartozó Kicsibükkben olyan fabulát hallott, amihez mérhetőt eddigi életében még sosem.

A kicsibükki remete és aki tanítómeséjét továbbadja Fotó: Balázs Katalin

Járt-kelt ember Berecz András, sok helyen megfordult, így neki elhihető: a városi ember olyan, hogy a történetet rögtön a csattanóval kezdi, nehogy elfelejtse, a falusi pedig, kiváltképp a székely, megveti az ágyat a mondandójának. Berecz is a „több mint magyar” emberek csapatát gazdagítja, így a vele megesett história is lepedőteregetéssel kezdődik.

Remete találtatott Remetén

Történt ugyanis, hogy Berecz Székelyföldet járva és megszeretve nagy búsulással fogadta, hogy Hazug Pista innen továbbállt, és nyitva tartotta a fülét, hogy újabb remetéről halljon. Éppen Remetén esett szó egy ilyen emberről, mint a községhez tartozó Kicsibükk egyetlen lakosáról. László Géza, ennyit tudott róla, amikor a hideg télben két fiát maga mellé véve meglátogatta a remetét otthonában. „Sehol semmi, csak az iskola és a templom, T-betűben. Semmi, kivéve Gézát, akinek mondták a szülei, gyere, fiam, menjünk vissza Remetére, ahonnan származunk, de azt mondta, ő nem, mert ő itt született.

HIRDETÉS
Lefagyott a lába, lefűrészelték. A templom, az iskola még áll. Géza már nem. Őt szeretnénk talpra állítani”

– ez fogalmazódott meg a Budapesten élő mesemondóban egyetlen, alig pár órás kicsibükki látogatás után. Mi tagadás, erős volt az élmény, a találkozás egy ötvenéves férfival, aki befogja és nevén szólítja a vadnyulat, akinek a magány nem vette el kedvét a beszédtől.

László Géza, e nevet immár a pesti Fonóban megfordulók is ismerik Fotó: Balázs Katalin

„Bekopogtattunk, megkérdeztük: zavarjuk? Engem? – jött a kérdő válasz, s már ott ültünk az ágyán. Két perc múlva tenyérnyire volt levágott lába az orrunktól, s akkor már tudtuk, itt lényegtelen dologról nem esik szó” – idézi fel fél év után a mesemondó, aki azóta tartogat egy Gézától hallott történetet is lelkében:

„Egyszer muszáj volt megfogjunk egy medvét, mert huligán volt. Bele is lépett hála Isten a drótbogba, s a vackorfa körül egy rendes táncot járt. Ha az onnan elszabadult volna, nincs az a művelt nép, nincs az az államelnök és az a kórházigazgató, aki megmondja, melyik hurka melyikünké volt.”

Segélykoncert a pesti Fonóban

A csonkok látványát, a mozgás nehézségét és fájdalmát hazavitték Bereczék, és a mesemondó segítségnyújtásra szánta el magát. „Ha én felajánlom egy gázsimat, abból kijön a gyógycipő ára, de segélykoncertet akartam, hogy sok ember érezze, itt miről van szó. Táncosokat kerítettem, a legjobbakat, akiket én tudok, és mondtam: figyeljetek, egyenként olyan lábat kaptatok, hogy tíz másik ember sokáig eljárna velük. Nem messze, itt, Kicsibükkben van egy ember, ötvenéves körüli, járni nem tud. Most őérte fogtok táncolni, hogy lábra tudjon állni. S ezt megértették.

Olyan rosszul hirdettem meg, mint életemben soha, olyan kevés közönség volt, hogy le a kalappal. Ha nem ittam volna két pohár bort, bánatba esem.

A táncosok minden tempó után rám néztek riadtan, hogy András bácsi, ez így jó lesz? Akkora örömök és akkora bánatok értek egyszerre, mint még soha, reggelig nem tudtam elaludni, mert attól a kicsi közönségtől dőlt a pénz.”

Fejetlen cipők gyapjúval kitömve. Egyszer láb kellene, majd hozzá cipő Fotó: Balázs Katalin

Berecz úgy tartja, a hibát ott követte el, hogy a pesti közönséghez székely észjárás szerint szólt, azzal kezdte, ami számára a legfontosabb: segélykoncert László Gézáért, s alig hitte, hogy e névre a közönség nem kapja fel a fejét. Aztán leírta, hol, hogyan formálódott Kicsibükk. Sokat nem tudott valós történelméről, így azt mondta el, ahogyan akár lehetett volna is annak múltja „csupa hipotézis, de költészet”. Csak ezután jött, hogy kik fognak fellépni a mulatságban, nagy nevek apró betűvel, s a helyszín, időpont még csekélyebb térben, hozzá pedig fénykép deszkaházról, rajta egy ablakkal feketélleni, melyen egy szomorú ember néz ki a hópihékre.

„Nekem ez sok volt, másnak meg sem ütötte a mércét. Immár tudom, a hírességekkel kellett volna kezdeni, mert öt prímás húzta, három brácsás volt, és a cimbalmosok egymással versengtek, hogy ki üsse meg a húrt, aztán mire eljutottunk a bőgősig, még két csellóson botlottunk keresztül... Hogy a táncosokat ne emlegessük, akik egymást lökdösték le a deszkáról. Kevesen látták, de akik ott voltak, a kitűzött célt bőven fedezték.”

Ott fogtuk meg azt a huligán medvét Fotó: Balázs Katalin

Aki járószerkezetről álmodik

Több mint ötezer lej és hozzá még jó néhány ígéret gyűlt össze a pesti koncerten, ezzel tért vissza minap Kicsibükkbe Berecz András. A közelben lévő farm tulajdonosa, Czikó Dezső volt a fuvarosunk, ő az, aki Gézát is „tángálja”, étellel, tűzifával látja el. A lábfagyás után hamarabb is elvitte volna orvoshoz, ha nála nem erősebb az ellenkezés. Nem lehet a múltat megmásítani, alig maradt hús a sarokból, sorvad a maradék is. Géza saját készítésű cipőit mutogatja, amelyeket gyapjúval, szivaccsal tömköd tele, hogy enyhítsék a minden lépést követő fájdalmakat. Olyan szerkezetről álmodozik, amelyik egy hám segítségével lábait és az egyre szaporodó szemölcsszerűségeket távol tartja a szilárd talajtól.

Alig hitte, hogy érte szerveztek segélykoncertet, hol a házépítés fortélyaira, hol a katonaság és festett dámák irányába terelte a szót.

Ha sikerült a jelenbe csalogatnunk, azt mesélte, ostort font a remetei polgármesternek, ha sokáig tart még ez a szakmája, lehet, hasznát veszi, mondta huncutul. Aztán csak rátértünk arra, ami a leginkább hiányzik. Nem is annyira a cipőre, mint a lábra. Mert a gyógycipő másodlagos, értettünk egyet, egyszer protézis kell, a hiányzó lábfejek pótlása. Ehhez kevés az ötezer lej, de létezik varázslat, akár a mesében, és egyszer csak elindulhat szerencséje után a vándorlegény. Ezzel biztatja nem csak a mesemondó, hanem a megkeresett marosvásárhelyi ortopéd szakorvos is.

Búcsújárás Kicsibükkbe

A remetei kirajzások egyike volt Kicsibükk, Eszenyő után, Martonka előtt itt telepedtek meg családok. Jó volt a szaporulat akkoriban, nagyobb életteret igényeltek a famíliák, azóta visszaszűkült, mindhárom helyszínen elnéptelenedett az iskola. Kicsibükk különleges volt, a gyümölcstermő vidék híres a cseresznyéjéről és arról is, hogy nem kollektivizálták. Kijelöltek egy 250 hektáros területet, oda kiszorították a végképp megátalkodott remeteieket, ott gazdálkodhattak. Volt, aki kiköltözött a földjei után, aztán a rendszerváltást követően szinte mind visszatértek a községbe. Ötven év felé jár az az ember, aki negyedikes diákként utoljára csukta be az iskola ajtaját. A templom is ritkán van nyitva, évente egyszer, Szent István napján tartanak búcsús szentmisét, akkor visszatérnek a kicsibükki lakosok, találkozni Gézával, az egyetlen helyben maradottal.

Hamarosan soron kívüli búcsújárás lesz Kicsibükkbe, kalákát szerveznek László Géza házának lakhatóbbá tételére.

Aki járni tud, várják tüsténkedni, teendő lesz bőven. Aztán pedig kár lenne elmenni az ember mellett, aki lábra vár, akinek érték az életben minden egyes lépés.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS