HIRDETÉS

Limes Székelyföldön: lehetünk-e büszkék a római örökségre?

Antal Erika 2018. június 18., 16:00 utolsó módosítás: 2018. június 18., 20:40
HIRDETÉS

Mintegy százötven évnyi jelenétük alatt igencsak jelentős emlékeket hagytak a mai székelyföldiek számára is a rómaiak. Az egykori limes feltárását ma vegyes érzelmekkel fogadják a helybéliek, pedig akár büszkék is lehetnek az örökségre.

Római fesztivál Mikházán. Székely büszkeség? Fotó: Lokodi Imre

Románia elkötelezte magát, hogy nevezni szeretné az egykori Római Birodalom az országban húzódó, több mint ezer kilométeres keleti határszakaszát az UNESCO világörökség listájára. Ennek érdekében kezdték el a kutatásokat Maros, Hargita és Kovászna megyében a szakemberek. Pánczél Szilamér régész, a Maros Megyei Múzeum munkatársát kérdeztük a témában.

– Hogyan indult vidékünkön a római limes kutatása?
– Visy Zsolt, a pécsi tudományegyetem akkori tanszékvezetője és lelkes limeskutatója 2008-ban itt járt, megkereste a székelyföldi múzeumokat, hogy lenne-e érdeklődés, hajlandóság arra, hogy a székelyföldi limes-szakaszt egy együttműködés keretében elkezdjék kutatni. Akkor az udvarhelyi, a Maros megyei és a keresztúri múzeum csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez, így kerültem én is a Maros Megyei Múzeumhoz, és elkezdtünk együtt dolgozni. Az volt a nagy előnyünk, hogy a pécsi egyetem évtizedek óta koordinálta a magyarországi, vagyis a pannóniai limes kutatását, és egy olyan tudásanyag gyűlt fel, amit itt is hasznosítani tudtunk, ugyanis nagyjából egy százéves lemaradást kellett behoznunk. A legutolsó összefoglaló munka a székelyföldi limesről a negyvenes években született.

HIRDETÉS

Pánczél Szilamér római kori régész, limeskutató Fotó: Haáz Vince

– A román régészek ezt nem kutatták?
– Valószínű, hogy nem jelentett prioritást számukra, mindig voltak súlypontok, például a szilágysági limes szakasz, amit a 19. században kezdtek kutatni, s ami iránt folyamatosan érdeklődtek, míg bizonyos szakaszokat elhanyagoltak. Nálunk Marosvécs a legintenzívebben kutatott lelőhely, de arról is egy kisebb monográfia született, és a nyolcanas években leálltak a kutatásokkal.

Mikházán a legutolsó feltárásokat – mielőtt mi elkezdtük volna – a hatvanas években végezték, Sóváradon ugyanígy az ötvenes-hatvanas években.

Nyilván az a cél, hogy a székelyföldi múzeumokkal együttműködve ezt a szakaszt intenzívebben kutassuk, részben azért, merthogy Románia elkötelezte magát, hogy nevezni szeretné ezt a hatalmas, több mint ezer kilométeres határszakaszt az UNESCO Világörökség listára. És nyilván azt lehet nevezni, amit ismerünk. A mi célunk az volt, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrásokkal megpróbáljuk legalább Maros megyét, amennyire lehet, kicsit mozgósítani, és még amennyire tudtuk, Hargita és Kovászna megyét is, ott, ahol volt erre lehetőség, hajlandóság, megpróbáltuk kisegíteni. De nagyjából a Maros megyei szakaszra összpontosítunk, és éppen ezért nagyon szerencsések vagyunk, mert nagyon jó nemzetközi csapat állt össze: Magyarországról geofizikusok, építészek, Kolozsvárról régészek, régészhallgatók, Berlinből, Kölnből ugyancsak régészek, Erfurtból restaurátorok segítettek, évente több mint ötven hallgató és húsz szakember, aki hosszabb-rövidebb ideig bekapcsolódott ebbe a munkába.

Régészeti ásatás Mikházán. Elkötelezték magukat a limeskutatás mellett

– A Maros Megyei Múzeum is felvállalta a római limeskutatást első pillanattól?
– Szerencsére a Maros megyei múzeum elkötelezte magát emellett, beépítette a kutatási terveibe, és kiemelt projektje a római limes-kutatás. A görgényszentimrei Rákóczi-Bornemisza kastélyt limeskutató központnak nevezte ki, aminek én vagyok a felelőse. Jó hír, hogy végre a helyi tanács megszavazta, és a kastélyegyüttes tulajdonjogát átruházta a megyei tanácsra, így most már nem csak kezelői, de tulajdonosai is lettünk, és igyekszünk kulturális központtá tenni, így hasznosítani azt a történelmi örökséget, ami ezen a turisztikai útvonalon található. Mikházán a régészeti park felépítésén dolgozunk, már ott is van előrelépés, sikerült egy majdnem öt hektáros területet kivonni a mezőgazdasági tevékenység alól, illetve létrehozni a pavilonokban a kiállítást.

– Mekkora a mikházi lelőhely, és hogyan haladnak a feltárásával?
– Majdnem ötvenhektáros a lelőhely, aminek a tíz százalékánál vagyunk most, jó lenne, ha sikerülne ezt bővíteni. Sokat segített a polgármesteri hivatal, sikerült telkeket vásárolni, vagy nekünk adományozták, a lényeg az, hogy többet nem szántják. Ez egy hosszú és rendkívül pénzigényes feladat.

A lényeg az, hogy a katonai tábort és a településnek a központi részét megőrizzük az utókor számára.

Minden szántásnál újabb rétegek pusztulnak el, az emberek is elmondták, hogy minden évben egy-egy szekérnyi követ hordtak el. Mikháza kiemelt helyszín, ahol 2013 óta folynak az ásatások. Amit nagy mértékben a külföldi partnerek segítségével sikerült megvalósítani, illetve a múzeumon keresztül a megyei tanács is támogatta ezeket a kutatásokat. Az idén egy nagy infrastrukturális beruházás lesz, a csatorna- és vízvezetékhálózat fejlesztése, amelyet leletmentő feltárások előznek meg. Ez nagyjából a teljes lelőhelyet érinti, lesz egy kilométeres szakasz, amit manuálisan kell feltárni, és ha valami előkerül, dokumentálni. 

Az ásatások helyén megvalósult római pavilon Fotó: Antal Erika

– Mikorra tehető Mikházán a rómaiak jelenléte?
– Mikházán a 2. század elején jelennek meg és a 260-as évekig datálható leletek vannak, tehát nagyjából 150 évre korlátozódik a rómaiak jelenléte. Az 1700-as évek óta ismert a szakirodalomból és egyrészt a lelőhely jelentősége és állapota is indokolttá teszi, hogy

a legmagasabb védettséget élvezze, illetve műemlékként is az A kategóriába sorolható, úgy mint például a marosvásárhelyi Kultúrpalota.

Nyilván a régészeti lelőhelyek bujkáló műemlékek, tehát a földben vannak, és amíg nem bolygatjuk a földet, addig nem kerülnek elő. A törvény szerint a régészeti lelőhelyeken, ha valaki építkezésbe kezd, és nem kér régészeti felügyeletet, az bűncselekmény, szándékos műemlékrombolásnak számít, és bűnügyi eljárást is vonhat maga után. Mikázán nincsen veszélyben a lelőhely bizonyos része, ezért több évre tervezhetünk. És úgy tervezzük a feltárásokat, hogy amit feltárunk, próbáljuk bemutatni, hasznosítani, kézzelfoghatóvá tenni. 

Leletek a római pavilonban Fotó: Antal Erika

– Elképzelhető, hogy valamikor ezeket a távoli jövőben visszaépítik?
– Az örökségvédelem most nem támogatja a visszaépítést. Támogatja a konzerválást, a vizuális rekonstrukciót. Azért, mert számtalan rossz rekonstrukció készült az évtizedek és századok folyamán.

Olyan helyzetek vannak, hogy az ötvenes-hatvanas évek rekonstrukcióját elbontják manapság, mert nem hitelesek.

Nyilván van mikor egy helyi rekonstrukció is már műemlékvédettséget nyert, mert abban a formában tükrözi mondjuk a 19. századi műemlékvédelmi koncepciót. De manapság számtalan briliáns, kreatív megoldás létezik, amivel bemutatható az adott műemlék. Mikházán ezt szeretnénk, hogy egy védőtető alatt mutassuk be az épületet, a belső teret muzeális térként hasznosítva, modern építészeti eszközökkel ismertetve annak léptékét, formáját. A budapesti műegyetemmel együttműködve olyan hallgatói tervpályázatot írtunk ki, aminek az eredményeként 28 terv született, és abból négy véglegesítődött. A nyertes pályamű az építkezési állványrendszert idézi meg, kintről nem engedi sejtetni, hogy mit rejt a belseje, de a belső térben a tetőről lelógatott elválasztókkal lehetne jelezni, hogy hogy nézhetett ki ez a viszonylag fontos középület.

Nem mindenki fogadja lelkesen a rómaiak jelenkorra vetített örökségét Fotó: Antal Erika

– A római ásatásokról sokan idegesek lesznek. Mi a mai tapasztalatuk?
–  Ez a hetvenes-nyolcvanas, de még a kilencvnenes években is folytatott

erős propagandának a negatív aspektusa, amely ezt a dákó-római kontinuitás elméletet erőltette.

Meg tudom érteni az embereket, akik sokszor ezt a kérdést is nekünk szegezik, hogy ugye dákokat nem találtak, mert az emberek egy kicsit a saját identitásukat féltik. Az az érdekes, hogy ez nem volt mindig így. A 19. század végén, a 20. század elején a legjobb erdélyi magyar régészek kutatták a római kort.

Pécs vagy Budapest büszkélkedik a római örökségével, ha elmegyünk Görögországba, Olaszországba, végiglátogatjuk ezeket a helyeket, de ugyanolyan értékes lelőhelyeink vannak nekünk is itt a Székelyföldön. És ez része a mi múltunknak.

Tudom, hogy nehéz elmagyarázni a Székelyföldön valakinek, hogy a korábban ott élő kelták vagy bronzkori emberek, ne adj Isten, a rómaiak az ő örökségének a részei, mert nem nyúlik annyira vissza a történelmi emlékezetünk, de valamennyien a rómaiak örökösei vagyunk, például a latin ábécét ha vesszük, vagy akár a kereszténység elterjedését is.  

– Az elmúlt tíz év alatt volt részük valamilyen meglepetésben?
– Mielőtt a nagyléptékű feltárásokat elkezdtük, nagyarányú geofizikai felméréseket tudtunk végezni. Ennek köszönhetően húsz hektárról tudjuk pontosan, hogy hol koncentrálódnak a leletek. Nyilván, bármennyire típusépületek is ezek a katonai létesítmények, számtalan meglepetés vár a régészre.  Ugyanis a geofizikai mérések ki tudják mutatni azt, hogy hol húzódnak a falak, de azt nem árulják el, hogy mire használták azokat a helyiségeket, azt sem, hogy mikor. Ami számomra rendkívül nagy öröm volt, hogy a parancsnoksági épület feltárásánál, ami egy kőépület, az utolsó fázisban, ahogy lennebb haladtunk, egy tűzben elpusztult faépület nyomait tártuk fel. Azt gondoltuk, hogy ha léteztek is faépítmények, azok megsemmisültek. Ilyen Daciában nagyon kevés van, keveset tártak fel, és még kevesebbet dokumentáltak.

Tehát szerintem egész Kelet-Európára vonatkozóan, ami a katonai építészetet illeti, nagyon releváns információkat tartogat számunkra ez a tábor.

Egy olyan vasmécses is előkerült, amiből tíznél kevesebb ismert birodalomszerte. A leletmentés során a római járószinten a kollégám egy aranygyűrűt talált. Ezeknek mi is szoktunk örvendeni. A múzeumok éjszakáján is bemutattunk egy, eddig egyedinek számító perselyt, aminek két rekesze volt, külön az apró- és külön a nagyobb pénznek. Ilyen perselyről még nincs tudomásunk a birodalomból.

Apollónia romjainak feltárásában is részt vesz a régész Fotó: Haáz Vince

– Albániában is rendszeresen részt vesz a régészeti feltárásokban.
– 2007 óta a német régészeti intézet meghívására veszek részt ezeken a kutatásokon. Az egyik Adria menti ókori metropoliszban folynak a munkálatok, Apollóniában, ahol egy hellenisztikus színházat tártunk fel. Ez egy nagy léptékű épület, a partvidék legnagyobb középülete, amelynek hosszasan folytak a feltárásai, most a publikációkon dolgozunk. Ugyancsak a berlini egyetemmel közösen egy új kutatási projektet szeretnénk indítani, aminek az előkészületeivel foglalkozunk, ami a városfejlődés kérdéskörét vizsgálja ugyanott. Ezeket a városokat az archaikus korban, nagyjából a hetedik században Krisztus előtt Korintosz és Korfu városa alapította közösen. Tehát ez egy gyarmatváros, de egy idő után kinövi saját magát, és mi azt kutatjuk, hogy hogyan alapít kisebb településeket egyrészt a partvidék védelmére, illetve a hátország kiaknázására. Római koros régészként ez azért izgalmas számomra, mert a római birodalom egységes volt ugyan, de nagyon különböző világok egyesültek benne. 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS