HIRDETÉS

Rendhagyó babanapló: saját élete mesehősévé válhat a gyerek

Szász Cs. Emese 2018. december 12., 15:29
HIRDETÉS

Tudja a gyerek, hány kiló volt három hónaposan, de nem tudja, honnan is kapta a nevét, tudja, mikor jött ki a negyedik foga, de nem tudja anya és apa hogyan is ismerkedtek meg. Ezen szeretne változtatni Kádár Annamária legújabb kötetével. A sokak által csak mesepszichológusként emlegetett szakember ugyanis egy rendhagyó babanaplóval jelentkezett, közben pedig megírta Lilla és Tündérbogyó meséinek a folytatását is.

Kádár Annamária szerint sokkal fontosabbak az életmesék, mint azt gondolnánk Fotó: Haáz Vince

– Két könyved jelent meg majdnem egyszerre, mindkettőt pénteken mutatják be Marosvásárhelyen. Folytatódnak Lilla és Tündérbogyó meséi, ugyanakkor egy kiadvánnyal mondhatni forradalmasítod a megszokott babnaplókat. Hogy sikerült mindkettőt most kiadni?
– Lilla és Tündérbogyó meséi elsősorban az olvasói visszajelzéseknek köszönhetően folytatódnak, mivel rengeteg szülőtől, pedagógustól kaptam visszajelzést, hogy mennyire megszerették a gyermekek a „türkiz” könyvet. A Kulcslyuk Kiadó részéről érkezett a kérés, hogy írjam meg a mesék folytatását. A rendhagyó napló ötlete már a Mesepszichológia a gyakorlatban című könyv megírása, illetve az előadások közben született, mivel sokan kérdezték, hogy hogyan is fogjanak neki a gyermekük élettörténetének az elmeséléséhez.

– A TE meséd. Történetek Rólad, Neked című kiadvány egyfajta rendhagyó napló, amely 14 éves korig meséli a gyerek élettörténetét. A babanaplók már elég elterjedtek, a legtöbb mai kismama vezet ilyent a gyerekéről, de általában az első egy évet dokumentálja. Nagyban más a tied. Miért érezted szükségét ennek a forradalmasításnak?
– Az egyik legszebb ajándék, amit gyermekünknek adhatunk, ha mesélhetővé tesszük a saját történetét. Gyermekeink babanaplójában az első évet általában aprólékosan dokumentáljuk, rengeteg olyan információt is feljegyzünk, amelyek nem lényegesek, például, hogy mikor hány kiló volt, de utána gyakran abbamarad a történetek rögzítése.

HIRDETÉS

Valamiért él egy mítosz a fejünkben, hogy mindent meg fogunk jegyezni, pedig az egyedi emlékeink általános emlékekké sűrítődnek – lesznek „karácsonyok”, „születésnapok”.

Éppen ezért érdemes időt szentelnünk a történet folytatására is. Amikor gyermekünk felnőttként veszi majd kézbe ezt a naplót, az elmesélt történetek, az áldások hamuban sült pogácsaként fogják végigkísérni életútján, és segítenek abban, hogy a saját élete mesehősévé válhasson. A közösen megélt történet olyan, mint egy láthatatlan fonal, amely összegubancolódhat, megnyúlhat, de soha nem szakad el! Ez lesz az a háló, ahonnan gyermekünk elrugaszkodhat, és amely megtartja, ha zuhan. A kézírással megírt családi és személyes történetek lehetőséget adnak arra, hogy gyermekünk a saját életmeséje hősévé váljon, és ha szüksége van rá, mindig feltöltekezhessen édesanyja vagy édesapja személyes üzeneteiből.

– Milyen sztorikat tud anya/apa megörökíteni a gyerekéről?
– A TE meséd című rendhagyó napló irányított kérdései segítenek rendszerezni gyermekünk életének fontos eseményeit. Az így elmesélt élettörténet tulajdonképpen egy személyes vallomás lesz arról, hogy milyen események váltak számunkra megőrzésre méltóvá. Leírhatjuk a családi ünnepeinket, szertartásainkat, azt, hogy milyen áldásokkal bocsájtottuk útjára, hogy milyen üzenetet adunk át neki a felnőttkor küszöbén, hogy milyen jeles események történtek azon a napon, amikor megszületett. Azt is, hogy mikor éreztük azt, hogy már nem bírjuk tovább, mikor engedtük el az első buliba, miért aggódtunk és mi volt az a zeneszám, amivel őrületbe kergetett. Ugyanakkor időkapszulát is készíthetünk neki, amit szülővé válásakor olvashat el. Gyermekünk is írhat magának üzenet a palackban arról, hogy milyen felnőtt szeretne lenni és milyen nem szeretne lenni.

– Te azt szoktad mondani, hogy minden este három mesét kapjon a gyerek, egy népmesét, egy kortársmesét, valamint egy saját mesét. Miért fontos ismerni a gyereknek a családi sztorikat?
– A családtörténet egy védőháló, amely nehézségek esetén megtart és felemel. Marshall Duke és Robyn Fivush vizsgálataiból kiderül, hogy azok a gyermekek, akik jobban ismerik a saját magukról és családtagjaikról szóló történeteteket – még akkor is, ha ezek nehézségekkel, akár tragédiákkal terhesek –, akik gyakrabban idézik föl ezeket, és alapvetően pozitívan viszonyulnak hozzájuk, jobban teljesítenek, amikor valamilyen kihívással szembesülnek, rugalmasabb az alkalmazkodóképességük. Erősebb a belső kontrollérzésük, vagyis az a meggyőződésük, hogy ő maguk irányítják az életüket, ugyanakkor magasabb önbecsüléssel rendelkeznek, alacsonyabb a szorongásszintjük, kevesebb viselkedésproblémával küzdenek, és jobbak az esélyeik egy-egy érzelmi vagy viselkedési nehézséggel való megküzdés esetén. Ahogy Barry Lopez, a neves amerikai író találóan megjegyzi: az embernek az életben maradáshoz néha az ételnél is nagyobb szüksége van a történetekre.

Az esti mese előtt, után jöhet egy kis életmese is Fotó: Pixabay.com

A kutatók ugyanezt a hatást mutatták ki serdülőkorban is, ami kritikus időszak az identitás és az énkép alakulásának folyamatában. Azokban a családokban, ahol több családi történetet osztanak meg, a gyermekek magasabb önbecsüléssel, jobb kortárskapcsolatokkal és rugalmasabb alkalmazkodóképességgel rendelkeznek. Az eredmények azzal állnak összefüggésben, hogy a gyermekek mennyire érzik magukat a nagyobb család részének, tudják-e, hogy tágabb értelemben honnan jönnek és hova tartoznak. Azok a családok, akik rendszeresen együtt vacsoráznak, közösen vakációznak, gyakrabban ünnepelnek, és többet tudnak a családi történetekről, magasabb szintű kohézióval rendelkeznek, és segítenek kialakítani a gyermek intergenerációs énjét, azt az identitástudatot, hogy ő egy olyan történetnek a szereplője, amely messze visszanyúlik az időben – ez pedig rugalmasabb ellenálló képességet von maga után. Azáltal, hogy az ember lehorgonyozza magát a családtörténetbe, megérzi a saját helyét, megerősödik a biztonságérzete, mindez pedig segíti az önbizalom és a kompetenciatudat kialakulását.

– Milyenek legyenek ezek a történetek? Kiszínezettek? Happy end-del végződők?
– Amikor emlékeinket rögzítjük, ne hagyjuk ki a negatív történéseket sem, ugyanis ahhoz, hogy ezeket gyermekünk feldolgozhassa, mesélhetővé kell tennünk őket.

Az embernek ösztönös igénye, hogy a kellemetlen, fájdalmas, kudarcos életeseményeit is kibeszélhesse magából, és ezáltal megkönnyebbülhessen, felszabadulhasson a feszültség alól.

Ha megmutatjuk, hogyan tegye, akkor a gyermek nemcsak az emlékezés mikéntjét, a történetmesélés csínját-bínját sajátítja el, hanem lehetőséget kap a rossz tapasztalatok feldolgozására is. A rugalmas alkalmazkodóképesség kialakulása szempontjából is alapvetően fontos, hogy a gyermek megtanulja beépíteni elbeszéléseibe a negatív eseményeket és az ezekkel való megküzdés módját is, mert így tanulja meg, hogyan kell megbirkózni az élet kikerülhetetlen nehézségeivel, hullámvölgyeivel. Kutatások bizonyítják, hogy a magas önbecsülés és a rugalmas alkalmazkodóképesség kialakulásában jelentős szerepe van saját életmesénk és családtörténetünk ismeretének. Ezt a folyamatot pedig nem az idealizált, hanem az életszerű történetek támogatják – a gyermek ezek által tanulja meg, hogy nem kell mindig jól járni, szabad, sőt elkerülhetetlen olykor kudarcot vallani, aztán valahogy kimászni a pácból, mert csak így lesz a története hiteles egész. Nagyon fontos, hogy esténként, amikor összefoglaljuk számára az elmúlt nap eseményeit, soha ne hagyjuk ki a negatív történéseket sem, ugyanis ahhoz, hogy ezeket gyermekünk feldolgozhassa, mesélhetővé kell tennünk őket.

– Mi a helyzet a családi tabukkal, titkokkal, az olyan történetekkel, amelyeket nem szívesen mesélünk, de részei a családi történetünknek?

– Minden család számos történetet őriz, a családi mítoszokban helyet kapnak a „hősök” és a „feketebárányok” is, találkozhatunk veszteségtörténettel, hűségtörténettel, sikertörténettel, karriertörténettel, amelyek egymásba is szövődve sajátos családi valósággá állnak össze. Mint ahogy egy jó meséből sem kell kilúgozni a sárkányt, a családtörténeteket is úgy kell elmesélni, ahogy vannak, természetesen figyelembe véve a gyermek életkori sajátosságait.

Persze a családi történeteket nem mindig egyformán mesélik el a résztvevők, hiszen annyi valóság van, ahányan vagyunk, és igazából nem is az számít, ami valójában történt, hanem hogy miként éltük át, és utána hogyan emlékszünk rá. Az önéletrajzi emlékezetünk amúgy is megbízhatatlan – bár a történetek lényegére általában jól emlékszünk, a részletekben, a körülményekben nagyobb eltérések is lehetnek a valóságtól. A történetek értelmezése a személyiség fejlődésével is folyamatosan változik. Gyakran támad a családtagok között is ellentmondás, hogy mi hogyan is volt valójában. Ez azonban nem baj – e nézeteltérések is a családi elbeszélések részeivé válnak.

– Miről a legnehezebb mesélni a gyereknek?
– A veszteségek elmesélése szokott a legnagyobb nehézségekbe ütközni. Az, aki már nincs velünk, a történeteken, meséken keresztül él bennünk, így lesz része a mindennapjainknak. Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését adja, a gyermek így megélheti, hogy akik elmentek, szimbolikusan most is jelen vannak. A gyászfolyamat legfontosabb része gyakran és részletesen felidézni a történetünket, megnézni a családi fényképeket, videókat és az eltávozotthoz kötődő tárgyakat. Meséljünk hát az elhunyt közeli családtagokról (nagyszülők, dédszülők), hogy a gyermekünk megismerhesse őket, még akkor is, ha soha nem találkozott velük. Mondjuk el, hogy milyenek voltak, hogyan alakult az életük, mit valósítottak meg, miben hittek, mit hagytak az életben maradókra.

– Hogyan és mikor kezdhetünk el saját magáról mesélni a gyereknek?
– A napló kitöltött részeit időnként felolvashatjuk gyermekünknek, hiszen óvodáskortól kezdődően már szívesen hallgat magáról történeteket, amelyeknek ő a főhőse, és szereti nézegetni gyermekkori fotóit. Ne csak rögzítsük, hanem meséljük vissza, gazdagon és kidolgozottan a múltban történteket, folyamatosan kérdezve, sok részletet előhívva, mert így építhetjük együtt a gyermekünk életmeséjét. A gyermekek óvodáskoruk végére lesznek képesek arra, hogy összefüggően beszéljenek egy múltbeli eseményről. Kezdetben csak pontról pontra megismétlik, amit a szülő mesélt. Két és fél éves koruktól már válaszolni is tudnak az esemény részleteire irányuló kérdésekre, és egyre aktívabb szerepet vállalnak a beszélgetésben. Háromévesen kezdeményezőkké válnak, ekkor formálják meg az első összefüggő, néhány mondatos emlékbeszámolókat, amelyek folyamatosan bővülnek. Egy óvodás meglehetősen kerek történetet tud mesélni a saját élményeiről, már-már valódi beszélgetőpartner. Hároméves kortól kialakul a saját élettörténeti narratívára való rálátás, a gyermek képes lesz arra, hogy visszanézzen korábbi történésekre, és saját létezésének élményét az időben átélje.

A családi album nézegetése lehetőséget ad a családi történetek megismerésére is Fotó: 123RF

– Kiknek ajánlod a rendhagyó naplót?
– Ennek a naplónak a nagy előnye, hogy visszamenőleg is ki lehet tölteni. Azoknak ajánlom, akik fontosnak tartják rögzíteni a gyermekük élettörténetét, a családi értékrendet, életszemléletet. „Nagy” gyermekeknek is, hiszen a nyolcvanéves édesanya is leírhatja a hatvanéves fia történetét. A személyes narratíva nem pusztán az eseményekre való visszaemlékezés, nemcsak annak rögzítése, hogy mi hogyan történt, hanem magában hordozza a mesélő perspektíváját, így az elbeszélés által hozzuk létre a személyes és közös múltunkat. Ez azt jelenti, hogy nemcsak elmondjuk vagy leírjuk az eseményeket, hanem egyben valóságot is teremtünk.

– Folytatódnak Lilla és Tündérbogyó történetei, ezúttal kincskereséssel. Milyen kincset keres Lilla?
– Mindannyian kincseket keresünk. Kezdetben kint, a nagyvilágban, majd miután mindent bebarangoltunk, egyszer csak jön a felismerés: a kincs mindig ott volt a közelünkben. Ott van mindannyiunkban, legbelül.

A legfontosabb üzenet, amit gyermekként kaphatunk, hogy nem kell tökéletesnek lennünk, csak elég jónak.

Nem kell mindig jól döntenünk. Tévedhetünk, de kijavíthatjuk hibáinkat. Nem kell mindenre tudnunk a választ. Hogy mi is a legnagyobb kincs? (nevet) Nem árulom el, beleírtam az egyik mesébe, olvassátok el.

– Mekkora korosztálynak szólnak a mesék? Növekszik Lilla és vele együtt a mesehallgatók is?
– Óvodáskor vége, kisiskoláskor eleje az ajánlott korosztály. Ekkor lassan véget ér a nagy mesekorszak, és kezdődik az ifjúsági regények, kalandregények időszaka. Még hiszünk a csodában, a varázslatban, de fél lábbal már a realitás talaján állunk. A világ már nem fekete-fehér, megjelennek az árnyalatok, felismerjük, hogy szüleink is hús-vér emberek. Lilla újabb kalandjaiban a láthatatlan barát, Tündérbogyó még mindig jelen van, de sokszor már csak a háttérből figyeli a családi élményeket, az együtt töltött percek örömét, valamint a nehézségeket és az azokkal való megküzdést is. Hiszen a valóságban is vannak sárkányok: a nagymama megbetegedhet, autóbalesetet szenvedhetünk, kirabolhatnak. De a legfontosabb dolgokat nem lehet tőlünk elrabolni.

– Kapcsolódik-e a két könyv egymáshoz, azonkívül persze, hogy szinte egyszerre születtek?
– Az érzelmi intelligenciafejlesztő mesék és a rendhagyó napló is abban segít a családoknak, hogy gyermekükkel együtt szőjék a közös történeteket. Segít összegyűjteni az életbátorságot és a hitet az elinduláshoz, az erőt a nehézségekkel való megbirkózáshoz és a fantáziát égig érő álmainkhoz. Amikor már úgy érezzük, nincs tovább, sokszor a közös történetek adnak erőt a továbblépéshez, mert mindnyájunkban él egy Tündérbogyó, aki tudja a választ az élet fontos kérdéseire. Egy kapcsolódási pont az is, hogy mindkét könyv a Kulcslyuk Kiadó gondozásában jelent meg és a rendhagyó naplóban is találkozhatunk Moldován Mária képzőművész gyönyörű illusztrációival.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS