Egy kiskatona emléke

„Kedves édesanyám. A csomagot köszönöm szépen, mindent megkaptam, nem volt semmi baj. Itt elég gyorsan telnek a hetek, már egy hónapos katona vagyok. Kár, hogy amikor telefonáltam, nem voltatok otthon, szerettem volna hallani a hangotokat. (…) Az alma nagyon finom, főleg keksszel. Mond meg nénjének, hogy köszönöm szépen, ha hazamegyek meg is puszilom (…). Köszönöm a leveleket, s majd írok Jánoskának is. Sok puszi. Laci(ka)” – ezeket a sorokat Müller László írta 1989 késő őszén Csíkszeredában élő édesanyjának. A leveleket, képeslapokat, okleveleket, fényképalbumokat egy fekete diplomatatáskában őrzi Lukács Gizella. Lacika – mert csak így szólították – gyászkeretes fényképe a hálószobában van kifüggesztve, édesanyja ágya fölött. „Velem alszik” – mondja zokogva Gizike néni.

Müller László Antal 1971. június 24-én született a család második gyermekeként. Bátyja, Jánoska hároméves volt akkor. Szerették egymást, jó testvérek voltak – mondja Gizike néni. Nehéz neki Lacikáról, a harminc évvel ezelőtti tragédiáról beszélni, az akkor történtek még mindig élesen élnek benne, és a fájdalom is éles. Ebbe soha nem lehet belenyugodni – mondja szinte csak magának.

„Lacika szófogadó, kedves gyermek volt, aki ha tehette, a kiflipénzéből könyveket vásárolt, mert nagyon sokat olvasott, szeretett olvasni. Nekem mindig mindent elmondott. Focizott és karatézott. Egyszer még cigarettázni is próbált, de megbeszéltük, megértette, hogy a sporttal nem megy a cigaretta. Fontos volt neki a sport. Az a jó szokása volt, hogy bármit kértem, soha nem mondott nemet. Persze volt, amit megcsinált, volt amit nem. Az iskolában is nagyon szerették, aktív, komoly, barátságos gyermek volt. Sokszor elemlegették a szomszédok is, hogy mindig tisztelettudóan köszönt, vagy amikor tehette, segített, ha úgy látta, valakinek szüksége volt erre. Sajnos kicsit tartott. Nagyon fáj, hogy elveszítettem” – mondja édesanyja.

Lacika Csíkszeredában járt iskolába nyolcadik osztályig, majd a középiskola első két évét a görgényszentimrei erdészeti szakiskolában végezte el, de mivel ott egyáltalán nem szerette, hazatért, és tanulmányait Csíkszeredában fejezte be. Aztán következett a sorkatonai szolgálat, s bár a családban felvetődött, hogy esetleg ne vonuljon be, erről ő hallani sem akart. Predeálra került, a hegyivadász alakulathoz.

„Szeptemberben kapta a behívót, elvittük, novemberben hazaengedték jó magaviselet miatt, majd a hónap végén volt az eskütétel, arra mi újra elmentünk hozzá. Aztán még egy alkalommal, december elején hazajárt, két napot volt itthon, nagyon felszabadult volt és jókedvű, elővette a ruháit, öltözködött, mondtam is neki, hogy ilyen rövid időre jöttél, nem kell olyan sok ruhát előszedni. Azt válaszolta, nem baj, édesanyám, mire még hazajövök, kimosod. Mikor ment vissza, be akartuk vinni az állomásra autóval, de nem egyezett bele, azt mondta, elmegy ő gyalog. Néztem az ablakból, amikor a kazánház mellett elhaladt, még visszaintett...” – meséli Lukács Gizella, aki akkor látta fiát élve utoljára. 1989-et írtak. Aztán néhány hétre rá kitört a forradalom Romániában. Azokban a napokban olyan rossz előérzetem volt – jegyzi meg Gizike néni. Templomba ment, és imádkozott a gyermekéért, miközben folyamatosan rá gondolt, érte aggódott, hiszen nem volt hír felőle. Aztán egy nap távirat érkezett.

Müller Lászlót a december 22-éről 23-ára virradó éjszaka lőtték le Brassóban. A halált okozó lövés a fején érte. „Szentestén jött az értesítés, de nem hozták ki aznap a táviratot, karácsony reggelén kézbesítették. Reggel csengettek, amikor kinyitottam az ajtót s megláttam a postást, hát el sem tudom mondani, mit éreztem. Ő csak benyújtotta a papírt, alá sem kellett írjak semmit, szó nélkül elsietett. Kinyitottam, és rögtön megláttam: fiul dumneavoastră a decedat (Az ön fia elhunyt – szerk. megj.)” – meséli zokogva Gizike néni. A családtagoknak Brassóba kellett menniük a holttest azonosítására, de az édesanya csak Csíkszentsimonig jutott, ott rosszul lett, haza kellett térni. Másnap élettársa és sógora ment le Brassóba, a csíkszeredai kiskatona holttestére a katonakórház udvarán, egy színben bukkantak rá az egymásra dobált holttestek között. „Az órájáról ismerték fel. Hogy ott mit láttak, azt nekem el sem mondták, de nem is akarom tudni. Őket is nagyon megviselte. A temetésre nem is nagyon emlékszem, ott voltam, amíg a pap beszélt, de utána hazahoztak, beinjekcióztak. Ha még egyszer újrakezdeném, nem engedném, legalább jelen lehettem volna a temetésen” – kesereg.

A beszélgetés során rengeteg seb felszakad. Gizike néni zokog, olykor kedves emlékeket is megoszt, néha el is mosolyodik.

Számára szintén fájó emlék az exhumálás. „A temető sarkába temették el, ott volt hely. A hat hónapos megemlékező szentmisére eljött Predeálról a tisztje, és amikor meglátta, hogy a sírja a temető sarkában, a szemétdomb mellett van, megkeresett engem a kórházban, és beleegyezésemet kérte az exhumáláshoz, hogy méltóbb helyre kerüljön. Mondtam én, hogy hagyjunk békén, ne zavarjuk, de nem hagyta, végül beleegyeztem. Hatalmas lelki fájdalom volt. Mondtam, hogy szeretném látni, amikor beteszik az új sírhelyre, megengedték, csak arra kértek, úgy viselkedjek, hogy ne legyen baj belőle. Kiásták. A koporsó födele beszakadt, megtelt vízzel, én ott azt éreztem, hogy meghalok. Vettek egy nagyobb koporsót, amibe belefért a régi is, így temették újra” – eleveníti fel. Sírjánál minden év decemberében megemlékezést tartanak, s „bár a sebek mindig feltépődnek, tudom, hogy nem felejtették el”.

Azt mondja, számára az a legfájóbb, hogy az igazság még harminc év után sem derült ki. „Nem lesz ebből semmi. Sokat jártunk utána.

Azt mondja, azóta nem is nagyon tud olyan ételt főzni, amit Lacika szeretett. „Szilvás gombóc, palacsinta. Még rá sem merek gondolni, nem tudom megcsinálni, mert jut eszembe, mindig mondta, csináljak sokat, mert nagyon szereti.” Fényképeket nézegetünk, fotók egy pajkos, huncut szemű kisfiúról, egy jóképű fiatalemberről, szüreti bálról, kirándulásokról, osztálytársakról, tengeri edzőtáborról. Felvételek a temetésről. Néha találkozik fia régi osztálytársaival, van, aki mai napig rendszeresen felhívja.

Előkerül egy levél is, a katonabőröndjében volt. Egy lánytól. „Nem is olvastam el, félek, hogy kiderül, szerette” – mondja Gizike néni.

A család nem tudott túllépni a harminc évvel ezelőtt történt tragédián, Gizike néni – mint megjegyzi – elköltözhetett volna a korábbi lakásból, de nem tette, így közelebb van a temetőhöz. Hetvenegy éves, beteges, már a sírt sem tudja nagyon gondozni, szerencsére segítsége mindig akad. De a karácsony már nem ünnep számára. Harminc éve.

Müller László. Élt tizennyolc évet. Halála után alhadnaggyá léptették elő, a forradalom hősi halottjának nyilvánították, Csíkszeredában utcát neveztek el róla.