A kíváncsiság életformájában: Székedi Ferenc

Szívesen járja a természetet az utóbbi időszakban a 75 éves közíró, és nem csak gombát, erdei gyümölcsöt, hanem a látványt is gyűjtögeti, amelyet aztán a közösségi oldalán fotóba „zárva” megoszt az érdeklődőkkel is. Ez a közlési vágy is az újságírásból fakad – véli. Kedvenc helyei a ma már Csíkszeredához tartozó Zsögöd környékéhez kapcsolódnak, illetve Alcsíkhoz és főként a Hargita déli vonulatához.

„Itt ismerem a legtöbb erdei utat, még azokat is, amelyek az évek során alaposan megváltoztak, de azt is tudomásul veszem, hol vágtak ki erdőrészeket, hol nőttek fel annyira a fenyők, hogy olykor alaposan meg kell gondolkozzam, hol is vagyok. A természetjárás ugyanakkor számomra a felfedezés izgalmát is jelenti: hol, milyen virágok nyílnak, hol vannak erdei gyümölcsök, amelyeket lehet gyűjtögetni, miként változtak meg az egykori gombás helyek, és hol jelentek meg újak. És gyűjtögetem a látványt is. Napsütésben, ködben, esőben, mind a négy évszakban. És ha úgy gondolom, hogy ez mások számára is érdekes lehet, akkor előhúzom a hátizsákomból a fényképezőgépet vagy éppen zsebemből a mobiltelefont, és próbálom megkeresni azt a szöget, azt a kompozíciót, amely közel ötezer Facebook-barátom legalább egy részének mond is valamit” – mutat rá.

Székedi Ferenc 1945. január 6-án született a Balaton melletti Nemestördemicén. Háború volt, menekülés. Iskoláit Csíkszeredában végezte. Azt is elárulja, ha még egyszer újrakezdhetné, biológus lenne, azon belül botanikus. Még szűkítve a kört: vadvirág-szakértő.

„Azt hiszem, az idő hozza magával: az ember gyermekkorában, fiatalkorában csak úgy átrohan fűn-fán, majd amint telik az idő, egyre jobban megfigyeli a természetet, és idős korára rájön, hogy alighanem azért, mert ennek bizonyossága az egyetlen, amely sikerrel képes versenyezni az idővel. Persze gyermekkoromban is sokat barangoltam, de inkább szükségből. Édesapám korán meghalt, édesanyámat pedig mindig elkísértem, amikor nyaranta elment epret, málnát, áfonyát vagy éppen hecserlit (csipkebogyót – szerk. megj.) szedni. Az évek során egyébként zsögödi udvaromra sok vadvirágot telepítettem, tavasztól késő őszig mindig nyílik valami, és figyelmeztet arra, hogy erdőn-mezőn most éppen mi a látnivaló” – fogalmaz Székedi Ferenc, akinek zsögödi gyermekkora másként is a természet jegyében zajlott.

„Egy tucatnyi sráccal együtt nőttem fel, akkor még Csíkszereda mellett nem volt Brassói út (a hatvanas években épült elkerülő út mai neve – szerk. megj), a Nagy Lajin (a köznyelvben Nagy Laji dombja, amelynek tetején ma a megyei kórház található – szerk. megj) nem volt egyetlen épület sem, amint lehetett, csapatban, mindenfele barangoltunk, nyaranta fociztunk, és sokat úsztunk az akkor még kanyargós és kristálytiszta Oltban, a szeredai vagy a zsögödi fürdőn” – emlékezik. Persze amikor volt ideje rá – teszi hozzá, mert ötödikes korától nyaranta mindig kisebb-nagyobb munkára fogták. Csíkszentkirálytól Madéfalváig vagy a vasút mellett szedegette a gyomokat, vagy kőművesek mellett cipelte a téglát és maltert, a középiskolai vakációkban már a szentkirályi kőbányában is tologatta a csilléket, dobálta a teherautókra a faragott kockaköveket. Így lehetett megkeresni a pénzt az áhított biciklire, sílécre, néhány könyvre.

A Bukaresti Rádiónak évek óta rendszeresen ír jegyzeteket, a legutóbbiban olvasható, hogy még diákkorában lett rádiófüggő. Szinte az érettségije is ezen múlt. „Édesapám halála után a középiskolában két nagy trauma ért. Az egyik, hogy az akkori legelőtisztító, hazafias munkatáborok egyikében, valahol a Kelemen-havasokban fejszével véletlenül úgy elvágták a bokám körül a lábam, illetve az összes inakat, hogy majdnem fél évig úgy nézett ki, sánta maradok. A másikat az 1956-os magyarországi forradalom utórezgései jelentették. 1959-ben, amikor Csíkszeredában megkezdtem a középiskolát, már több diákot és tanárt letartóztattak, és a figyelem nem lankadt: néhány héttel az 1962-es érettségi előtt megint tartottak valamiféle nagygyűlést, ahol bejelentették, hogy

Aztán érettségi előtt két órával szóltak, hogy mégiscsak bemehetek, de egyetemre ne is gondoljak, mert az akkor nélkülözhetetlen néptanácsi ösztöndíj szertefoszlik, ráadásul a felvételinél valamiféle fehér könyv is el fog kísérni, benne a viselt dolgaimmal. Nagyon jó matekos voltam, az érettségiztető bizottság kolozsvári elnöke biztatott, hogy menjek a városába, mindent megtesz, hogy felvegyenek, de úgy gondoltam, hogy Bukarestben, több ezer felvételiző között jobban elcsúszik az érettségi diplomán alaposan lehúzott magaviseleti jegyem és az a bizonyos fehér könyv, amelybe akkor, a korabeli Maros Magyar Autonóm Tartományban, még magyarul rótták a bejegyzéseket.”

Így felvételizett hát a bukaresti Műszaki Főiskola automatika szakára 1962-ben. A kis székely településről érkező tizennyolc éves fiatalembernek nem kis megpróbáltatásokon kellett átvergődnie a kezdetekben: majdnem zéró román tudás, kapaszkodás, hogy legalább a matek fogalmak román neveit tudja megtalálni. Egzisztenciális gondok a bentlakáson túl, beleértve a ruhát, cipőt és minden mást.

„Édesanyám mindent megtett, hogy segítsen, fehérneműt varrt nekem, ha pedig sikerült valamennyi pénzt összegyűjtenie varrással és ősszel a zsögödi kertbe ültetett árvácskák eladásával, akkor az özvegyi félnyugdíján túl elküldte nekem. Viszont jó barátságokat kötöttem más, matekért rajongókkal: egy Szeben melletti falusi fiúval, akinek az édesapja még hajtotta a juhokat a Kárpátokon át, és ha Bukarest közelébe érkezett, akkor hozta a sajtot. Egy Vatra Dornei-i zsidó fiúval, akinek gyógyszerész édesapja később áttelepedett Izraelbe, az egykori kollégám pedig valamelyik zsidó–palesztin háborúban az életét vesztette. A matek segített: meditáltam bukarestieket, akik már akkor más szemmel néztek az erdélyiekre. És közben, velük együtt, rábukkantam a Gheorghiu Dej halála után enyhülő korszak engem érdeklő művelődési lehetőségeire is.” Itt került kapcsolatba a képzőművészeti élettel is. Mint mesélte, az alapoktól kezdve kell megismerkedni a vizuális nyelvvel, és rájönni arra a hatalmas átalakulásra, amelyet az jelent, hogy a képzőművészet immár nem utánozni akar, hanem önállóan alkotni.

Hazatérve Csíkszeredába mintegy véletlenszerűen cseppent bele az újságírásba. Február elsején lesz ötven éve, hogy belépett a megyével együtt létrehozott napilap, a Hargita szerkesztőségébe. Úgy látja, a mai és a korabeli újságírás között nagyon mély választóvonalat kell húzni.

„Akkoriban nemhogy tagadták volna, hanem alapigazságként kimondták: a sajtó, annak bármiféle megjelenési formájával egyetemben, a Román Kommunista Párt eszköze a szocializmus gazdasági-társadalmi céljainak az elérésében és az új típusú ember kialakításában.

Az »újtípusú gondolkodás« tág értelmezése alatt lehetett írni könyvről, színházról, képzőművészetről, természet- és műszaki tudományokról. Nevemhez leginkább a Tudományos Horizont több mint másfél évtizedes szerkesztése fűződik, de próbáltam közeledni ahhoz az értelmiségi léthez, amelyet a hetvenes években Csíkszereda megpezsdülő élete jelentett a sok idehelyezett fiatal szakemberrel és művésszel, a könyvbemutatókkal, a sűrű színházi vendégjátékokkal, a növekvő számú kiállításokkal egyetemben. Azt hiszem, valójában akkor lettem újságíró, amikor rájöttem, hogy az oly annyira összetett olvasótábor számára mindig kell nyújtani valamiféle újdonságot akár a tények, akár a megtalált összefüggések tekintetében, és úgy kell megválogatni a szavakat, hogy azoknak mind értelmi, mind érzelmi szinten hatásuk legyen.

És hogy milyen volt az akkori szerkesztőségi élet? Rohanás – válaszolja. Heti és napi értekezletek, sok-sok éjszakai munka az ólomgőzös nyomdában. De olykor kártyázásokkal, sakkozással és gombfocival is valamelyik eldugott szerkesztőségi szobában. „Sok-sok terepmunkával, ahová akkor is kellett menni, ha történt valami, ha nem. Azaz nem az esemény vitte oda az újságírót, hanem a tervezés. De ennek is köszönhető, hogy nincs olyan Hargita megyei falu, ahol ne jártam volna, és talán ez késztetett arra is, hogy később felkeressem Székelyföld valamennyi települését, és nem is egyszer, szemügyre véve a változásokat, vagy éppen a mozdulatlanságot, esetleg a romlást.”

A bukaresti egyetemi éveket leszámítva Székedi Ferenc Zsögödben élte, éli a mindennapokat. A Romániai Magyar Szóban jelentek meg heti jegyzetei a kilencvenes évek elején, és az első publicisztikai kötete ezt a címet kapta: Zsögödből a világ.

„Voltaképpen ezzel is arra próbáltam utalni, hogy az általam is megélt, megfigyelt mindennapi élet és a politika közhelyei, szólamai között lényeges eltérések vannak. A parlamenti választásokra készülve a napokban jelent meg az országutak szélén néhány RMDSZ óriásplakát, és ezeken többek között azt írja: jóban-rosszban együtt vagyunk. Igen, mondtam magamban, de nem ugyanúgy.

Úgy gondoltam, és úgy gondolom mind a mai napig, hogy ezek a soha nem vagdalkozó észrevételek, más újságírók és értelmiségiek meglátásaival egyetemben segítenek abban, hogy különösképpen mifelénk, az erdélyi magyarság közösségében, a politika ne szakadjon el a helyi társadalmaktól.”

A ’89-es fordulat után mozgalmas évek következtek, újraindította a Csíki Lapokat, a politikai életbe is belekerült, majd bábáskodott egy helyi tévéadó létrejötténél, amelynek sok éven át főszerkesztője volt. Kérdésemre, hogy miként emlékszik vissza életének erre az időszakára, a Csíki TV-nél eltöltött tíz évre, rámutat: szomorú időszerűséget ad ennek a kérdésnek az a tény, hogy néhány napja temették el egykori osztálytársát, Szőke Bélát, aki 1989 után Csíkszeredát „bekábeltévézte”, és ragaszkodott hozzá, hogy legyen helyi adás is. „Fiatal munkatársaimnak és a lelkes csapatmunkának köszönhetően a tévé gyorsan felfutott, olyannyira, hogy a városi nyilvánosság egyik legfontosabb fórumává vált. Noha már lassan másfél évtizede nincs helyi tévé, még manapság is gyakran előfordul, hogy valaki megállít az utcán és arra kér: Székedi úr, ezt mondja el a Kényelmetlen kérdésekben. Azaz az akkor igen népszerű élő, közéleti adásban, amelynek az emléke mind a mai napig fennmaradt. Sok más olyan műsorunk mellett, amelyek utóélete manapság is gyakran visszaköszön.”

Székedi Ferenc a Csíkszeredai Könyvvásáron tartott díjátadó ünnepség keretében vehette át a MÚRE életműdíját. A korábban egyetemi oktatóként is tevékenykedő újságíró kihangsúlyozza:

a legfontosabb, amit próbált átadni a fiataloknak, és most is ezt tanácsolná azoknak, akik az újságírói pályára lépnek, hogy legyenek kíváncsiak.

„Hogy érdekelje az élet minden területe. Hogy tanuljanak mindabból, amit látnak, hallanak. Hogy az önmagukban kialakított elvi világukat, szemléletüket ne adják fel mindaddig, amíg olyan kemény akadályoknak nem ütköznek, amelyekkel képtelenek megbirkózni.”

Az erdélyi magyar sajtó az elmúlt harminc éve is szóba kerül. Rámutat, 1989 után a sajtónyilvánosságot hihetetlen nagy robbanás, a napilapok, folyóiratok tömkelege jellemezte. 2000 után azonban kialakultak az új piaci szerkezetek, amelyekben rá kellett jönni, hogy az újság is egy olyan termék, amelynek nemcsak szellemi nyersanyagra, hanem gazdasági-pénzügyi háttérre is szüksége van. „Jómagam azoknak az erdélyi magyar intézményeknek a híve vagyok, amelyek az elmúlt három évtizedben itt létrejöttek, hiszen sajátosságainknak, életvitelünknek, a mássághoz való viszonyunknak ezek a legmegfelelőbbek, a felröppenő szavak mögött leginkább mi látjuk, méreteiknek megfelelően, nem felnagyítva és nem alábecsülve, a tényeket. Mindehhez pedig még hozzáadja magáét a világháló, a civil tartalomgyártás, a közösségi oldalak.

Ezért örvendek annak, amikor több lap, rádió- vagy tévéműsor, hírportál legalább részben visszatér a saját erdélyi gyökereihez, embereihez, eseményeihez, ahhoz, amit csak itt talál meg. Meggyőződésem, hogy a globalizmus magával hozta civilizációs változásokkal egyetemben megtaláljuk majd azt az új egyensúlyállapotot, amely itthon jelent létbiztonságot, annak minden összetevőjével egyetemben.”

Székedi Ferenccel ma is találkozhatunk majd minden csíkszeredai rendezvényen, amelyeket most is dokumentál, és egy-egy gyors tudósítást fontosnak tart posztolni az oldalán. A szokás hatalma? Igen, mert médiamunkásnak lenni életmód – hangsúlyozza. „Ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem szakadok el a közélettől, amely egy fél évszázada a pályán levő újságíró számára egyben maga az élet is.”