A rocktól a népi tánczenéig. Van még kutatnivaló Pávai István etnomuzikológus szerint

Kosztolányi Kata 2018. március 21., 16:00

Hagyományosan a nemzeti ünnep alkalmával osztják ki a magyar állami kitüntetéseket. A tavaly alapított Martin György-díj a kiemelkedő népművészeti munkásságért jár, és ugyanolyan művészeti szakmai elismerésnek számít, mint az Erkel Ferenc-, Jászai Mari- vagy Liszt Ferenc-díj. Idén Pávai István etnomuzikológust tüntették ki, akivel negyvenéves munkásságáról is elbeszélgettünk.

A friss Martin György-díjas Pávai István

– Etnomuzikológusként a népzenei gyökereket kutatja. De honnan gyökerezik ön?
– Felmenőim mind Székelyföldön éltek. Édesapám a háború után rendre több udvarhelyszéki faluban tanított, születésem előtt egy darabig Székelyudvarhelyen is dolgozott. Amikor 1956-ban létrejött a székelykeresztúri gyermekotthon, oda került zenetanári beosztásba, és nyugdíjas koráig ott tanított. Így lettem én is székelykeresztúri, bár Udvarhelyen születtem. Ebben a bentlakásos iskolában nemcsak az iskolai énekórákat tartotta, hanem munkájának nagyobbik részét a délutáni hangszertanítás, a zenekar és kórus működtetése tette ki. Több másik tanár gyermekeivel együtt én is itt végeztem az első nyolc osztályt, és többféle hangszert is tanultam apámtól.

– Igaz, hogy előbb a rockzene iránt érdeklődött? Hogyan fordult a népzene felé?
– Gyermekkoromban nyaranta gyakran töltöttem hosszabb időt Korondon anyai nagyszüleimnél, így alkalmam volt belelátni a falusi gazdálkodó emberek hétköznapjaiba és ünnepi szokásaiba, a táncba, zenébe is.

Akkoriban még úgy gondoltam, hogy én városi gitáros vagyok, az enyém a rockzene világa.

A keresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottunk. Reálosztályba jártam, jó voltam matematikából, ezért édesapám mérnöki pályára szeretett volna irányítani. Tizenegyedikes koromban mégis azt javasolta, hogy zenére menjek, ha ennyire nem tudom letenni a gitárt. Így kerültem 1970 őszétől Brassóba a zenetanári szakra, majd egy év múlva a kolozsvári zeneakadémiára, ahol végül a zenetudományi szakon kötöttem ki. 1972 nyarán Csortán Márton barátom rábeszélt, hogy vegyünk részt a szovátai iskola diákjaival és tanáraival egy népzenei gyűjtőúton. Ez az élmény meghatározó volt számomra, hiszen a gyűjtés Gyimesben történt, és az ottani régiesebb hagyomány nagy hatást tett rám. A zenetudományi szakon csak román folklórral foglalkoztunk, de közben részt vettem a Szenik Ilona által vezetett magyar folklórkör gyűjtésein, és magánúton is próbáltam megismerni a magyar népzenekutatás szakirodalmát. Jagamas Jánossal paleográfiát tanultam, és az órák végén mindig próbáltam a népzenére terelni a szót, így sokat tanulhattam tőle is. Egyik napon a folyosón szembe jött velem, megállított, és határozott hangon megkérdezte tőlem, hogy „Nem akar zenefolklorista lenni?”.

Erre nem lehetett nemet mondani, és ez volt az a pillanat, amikortól magam is abban gondolkodtam, hogy népzenekutató legyek.

– Nehéz lenne felsorolni életútja állomásait, de mégis melyek a fontosabb mérföldkövek, amelyek eredményeként idén Martin György-díjban részesült?
– Az egyetem után Romániában nem volt lehetőség kutatói állásba kerülni, így csak 1994-től lehettem hivatásos kutató, amikor a budapesti Néprajzi Múzeum meghívott, hogy az ottani népzenei gyűjteményt gondozzam. Ugyanakkortól mai napig az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa vagyok. 2001-től a Hagyományok Házában megalapoztam a Folklórdokumentációs Könyvtárat és Archívumot, amelynek gyűjteményei interneten is elérhetők (folkloradatbazis.hu). Kutatásaim eredményei, publikációim listája a Magyar Tudományos Művek Tárában, az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtár Adatbankjában és saját honlapomon követhető nyomon. Ezek értékelése nem az én feladatom. Martin Györggyel egyébként szintén diákkoromban ismerkedtem meg, amikor diplomadolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot és ezért felkerestem Budapesten az akadémiai Népzenekutató Csoportot. Ő javasolta, hogy szakosodjam a népi tánczene kutatására, hiszen ezt olyan valaki tudja jól csinálni, aki a népzene és a néptánc területén egyaránt otthon van.

Ez az ösztönzés szintén meghatározta a jövőmet: kutatásaim legnagyobb részét a népi tánczene területén végeztem. Ezért is nagy megtiszteltetés számomra a róla elnevezett díj.

– Valahogyan Székelyudvarhelyt kikerülte a kacskaringós szakmai útvonal, pályája is Csíkszeredában indult. Ez miért alakult így?
– Nem teljesen, mert első munkahelyem, a Hargita Megyei Népi Alkotások Háza megyei hatáskörű intézmény volt, így feladataim közé tartozott az udvarhelyi, udvarhelyszéki zenei együttesek szakmai támogatása is. Ezenkívül a Barozda együttes és a csíkszeredai táncház létrehozása után barozdás barátaimmal együtt bábáskodtunk a Venyige együttes és az udvarhelyi táncház létrejötténél. Az udvarhelyi táncháztalálkozók szervezésében is részt vettem 1978–1982 között. Azóta sok udvarhelyi szakmai rendezvényre kaptam meghívást, és ugyancsak nagy megtiszteltetés volt számomra a tavaly kapott Udvarhelyszék Kultúrájáért-díj.

Gyűjtés Gagyban 1978-ban (Pávai István, Csapai Géza, Simó József)

– A népi tánczene gyűjtőjeként mi a véleménye Udvarhelyszék folklórkincséről? Mik a jellemzői ennek a térségnek? Tartogat-e még felfedeznivalót?
– Udvarhelyszéknek sajátos népzenei arculata van, ami rokonságban áll a szomszédos területekével, de azoktól karakteresen megkülönböztethető. Ma már alig lehet klasszikusnak nevezhető élő folklórt találni, de ennek emlékeit még mindig lehet gyűjteni. Sok falu van itt is, ahova nem jutottak el a gyűjtők. Az archívumokban is sok nem publikált udvarhelyszéki dallamanyag rejtőzik. Van tehát tennivaló.

– Hol tart ma az erdélyi népzene- és néptánckutatás?
– Összehangolt kutatások nincsenek. Azért vállaltam, hogy magyarországi kutatóintézetekben dolgozzam, mert meg akartam ismerni az erdélyi népzene korai gyűjtésű, távolról nem hozzáférhető anyagát, amit Vikár, Bartók, Kodály, Lajtha és még sok másik kutató halmozott fel. Sikerült tennem azért, hogy ezek az anyagok kezdjenek ismertekké válni. Népzenekutatással foglalkozó erdélyi zeneszerzők munkásságának feltárásán is dolgozom. Saját terepkutatásaim Moldvától a Partiumig terjednek, publikációim is kilencven százalékban ennek a területnek a népzenéjével foglalkoznak. 

– Negyven éve kutatja, húsz éve korszerűen archiválja a népzenét. Honnan hová fejlődött a szakma?
– Bartók és Kodály már kezdetben magasra tette a mércét, de az ő kutatásaik kis részben terjedtek ki a hangszeres zenére. A népi tánczene is sokáig lefedetlen terület volt, így bőven volt és ma is van kutatnivaló ezen a területen. A dialektológiai vizsgálatok is igen fontosak, de ez a terület sincs eléggé kiaknázva. Az archiválás digitális lehetőségeit sikerült kihasználni, hogy a jövő számára fennmaradjon ez a kultúrkincs. Az informatika ugyanakkor a hatalmas dallamanyag rendszerezéséhez, széles körű hozzáférhetőségéhez is új utakat nyitott meg.

– Jelenleg az MTA BTK Zenetudományi Intézetében, a Hagyományok Házában dolgozik, és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen docens. Mire jut még ideje ezen kívül? 
– A Folkrádió egy olyan civil szervezet, ahova önkéntesen besegítek. Ezenkívül szeretek a Barozda együttessel immár csak ritka alkalmakkor, de annál nagyobb szeretettel koncertezni. A szakmai meghívások miatt évente négy-öt alkalommal utazom haza. Öt év óta engem kérnek fel a novemberi Csíkszeredai Prímástalálkozó szerkesztésére és levezetésére. Jelenleg egy székely népzenei hangzó példatár befejezésén dolgozom, ami a Székely népzene és néptánc (Énlaka-konferenciák V.) című kötet DVD-mellékletén fog hamarosan megjelenni. Örülnék, ha ennek a kötetnek a bemutatója Székelyudvarhelyen lenne.

Pávai István
Székelyudvarhelyen született 1951-ben. 1976-ban végzett a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián, doktori fokozatát 2005-ben szerezte a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Itthon a Hargita Megyei Népi Alkotások Háza zenei szakirányítója, a Hargita Megyei Művészeti Népiskola tanára, a Maros Művészegyüttes művészeti titkára, majd igazgatója, a Háromszék Táncegyüttes szakmai tanácsadója, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. Magyarországon a Néprajzi Múzeum főmuzeológusaként, a Magyar Állami Népi Együttes Hagyományőrző Műhelyének vezetőjeként dolgozott. 1994 óta az MTA főmunkatársa. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense. Fontosabb díjai: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje, Udvarhelyszék Kultúrájáért-életműdíj, Martin György-díj. 
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat