Mindannyian bűnösök vagyunk?

Székely Csaba 10 című drámáját 2017-ben mutatták be román nyelven a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban, Radu-Alexandru Nica rendezésében, majd magyar nyelven 2018-ban a budapesti Radnóti Színházban, Sebestyén Aba rendezésében. A darab 2019-ben a Színikritikusok Díja Legjobb új magyar dráma elismerésben részesült, 2020-ban pedig a szerző megkapta érte a Kortárs Magyar Dráma-díjat.

Az erdélyi magyar nyelvű ősbemutatót Rusznyák Gábor rendezésében láthatja a közönség, a magyarországi rendező első alkalommal dolgozik az udvarhelyi társulattal.

„Amikor az udvarhelyi színház eldöntötte, hogy be szeretné mutatni ezt a darabot, akkor Csaba ajánlott engem rendezőként. Neki köszönhetem, hogy itt vagyok. Csabát mint fordítót ismertem, mert rendeztem Miskolcon Caragiale Zűrzavaros éjszakáját, amelyet ő fordított. De az első találkozásunk akkorra tehető vissza, amikor Aba mutatta be a Bányavirágot Marosvásárhelyen, én épp akkor ott dolgoztam, megnéztem az előadást, és ott beszélgettünk. Tehát van egy ilyen régi kapcsolódás, és mindig beszéltük, hogy jó lenne, ha rendeznék valamit tőle. Így történhetett, hogy engem ajánlott Udvarhelyre. Amennyire belelátok az udvarhelyi színház életébe, itt elég nagy a jövés-menés, tehát elég sokféle-fajta és mennyiségű rendezővel dolgozik együtt a társulat. Ez olyan szempontból jó, hogy eléggé nyitottá teszi őket, mert hozzá vannak szokva ahhoz, hogy különféle ízlésű rendezőkkel működjenek együtt. Igazából jó velük együtt dolgozni” – emelte ki beszélgetésünk elején Rusznyák Gábor.

Mint mondta, rendezőként a szöveget nyersanyagnak tekinti, de ha kortárs darabbal foglalkozik, akkor szereti azt működtetni, amit a szerző megírt, hogy ő is érzékelje, hogy az, amit szeretett volna, hogyan működik. Csak olyankor szokott belenyúlni a szövegbe, ha következetlenséget, dramaturgiai problémát lát benne. „Csaba egy igazán nyitott, a színház milyenségét értő szerző. Érti és tudja, hogy a színház élő műfaj, amelyben egy-egy próbafolyamat egyfajta születés, így nem ragaszkodik mondatról mondatra a szövegéhez. Volt néhány olyan dolog, amin fennakadtam a darab kapcsán, de egyeztettük »óráinkat«... Én hiszek benne, ő meg megbízik bennem. A kölcsönös bizalom mindig nagy dolog és nagyon fontos” – mutatott rá.

A darab tíz történetet sorakoztat fel, a tízparancsolatból kiindulva, azaz mindegyik történetre igaz valamelyik része a parancsolatoknak.

„Ez inkább egy asszociációs bázisa ennek a történésnek. A tíz történet összefónódik, amely egy szellemi játék a nézőnek. Van egy kifejezetten mesélős, »stand upos« jellege az egésznek, hisz ezek az emberek kiállnak és elkezdik mesélni a saját történetüket, azt, hogy éppen hol tartanak az életükben. Mert ez is különböző a darab során, hogy melyik történetben éppen hol tartanak a szereplőink. S hogyan emlékeznek és látják vagy láttatják egymást és persze önmagukat. Ez ismerős lehet, hisz mi magunk is a saját életünket meséljük valahogy, akik ismernek minket, azok is mesélik valahogy, mi is emlékszünk egy múltbeli eseményre valahogy, és azok is, akik részt vesznek benne, emlékeznek valahogy. Az »emlékezések« pedig olykor teljesen eltérnek egymástól, ami nagyon adekvát a mai világban, hiszen olyan fajta hírözönben élünk, ahol ugyanazt a hírt el lehet mesélni így és úgy, és amúgy is. Ez borzasztó zavarossá teszi számunkra, hogy tulajdonképpen mik is a tények, mi az a valóság, ami körbevesz bennünket, vagy mi az igazság. Ezzel is játszik egy kicsit ez a darab” – magyarázta Rusznyák Gábor.

Úgy véli, annak, aki megnézi az előadást, egyfajta intellektuális kalandban lesz része, hiszen – mint egy nyomozás során – puzzle-darabkákat kell összerakni. Ugyanakkor, biztos lesznek olyan történetek, amelyekkel jobban tud azonosulni egy-egy néző, mert éppen találkozik a saját élethelyzetével.

Az a vágy, hogy megmutassa, hogy hogyan van az életünknek az az oldala, amikor – kívülről nézve – nevetni tudunk. Tehát ez egy komplex élmény, egy igazi intellektuális és érzelmi kalandtúra lesz, – ha jól működik az előadás.”

A darabban egymást átjárják, egymásnak feszülnek a különböző igazságok. Mindenki a saját szemszögéből mesél, és mindenki próbálja felmenteni magát. A rendező szerint ezért is nehéz működtetni ezt az egészet úgy, hogy legyen egy koherens történet. „Az az ember, aki egy másik ember áldozathozatalából tudott az életbe elindulni, mert az a másik ember helyette, vagy neki lopott, aminek lettek következményei, utána erről úgy mesél, mintha ez tulajdonképpen egy apróság lett volna. Miközben az a dolog a másik embernek tönkretette az életét. És ezt nehéz megmutatni úgy, hogy mindkét ember igazságát éljük meg akkor, amikor meséli, és ezt összefogni a nagy történetben. Itt egy szereplő kivételével nincsen ártatlan lény. De még az az ártatlan lény is belecsúszik egy tévedésbe, azáltal, hogy azt gondolja, hogy ő majd az Isten helyett tud tevékenykedni egy emberi sors irányításában.”

A Remény lakótelep lakói, noha humorral fűszerezetten, de nem vidám történeteket mesélnek. Ezeknek az embereknek nevük sincs, számok jelölik őket. Különböző élethelyzetekből szeretnének kitörni, szabadulni. Vajon be lehet-e tartani a tízparancsolatot egy ilyen közegben? Az egyik szereplő mondja: az összes bűnt elkövettem volna, csak tudjak innen menekülni.

Ez a »dolguk«: estéről estére el fogják mondani, hogy velük mi történt, miközben nem tudnak ezen változtatni. Meghallják egymást, de ettől nem változik az ő történetmesélésük, mert ugyanúgy fogják a saját életüket mesélni, pedig láthatóan végigélik minnyájuk sorsát, átélik egymás dolgait. Mégis nagyon szépen van benne, ahogy valaki elhallgat egy negatív dolgot a saját életéből, és azt a másik történetéből pedig közben megkapjuk. És ezek mind összeadódnak – remélhetően” – fejtette ki Rusznyák Gábor. Hozzátette, fontos benne a hit, és úgy véli, az itteni közönség egy sokkal vallásosabb közegben él, mint ahonnan ő érkezett, az ittenieknek élőbb viszonya van a hithez és Istenhez.

– zárta a beszélgetést a rendező.