Párhuzam az ártatlanságban? Roman Polanski Dreyfus-filmje

 Ha a koncepciós per szókapcsolatot halljuk, az 1930-as évek Szovjetuniója, az 1950-es évek Magyarországa és Romániája (és a többi csatlósállam) juthatnak eszünkbe – pedig jóval régebben, 1894-ben Európa egyik vezető hatalma, Franciaország „rendezett” egy ilyet, mégpedig világraszólóan, átitatva ordibáló populizmussal és antiszemitizmussal.

Ha az antiszemitizmus szót halljuk, a második világháború jut eszünkbe, holott az európai zsidóellenesség sokkal régebbi

– sajnos nemcsak a 19. századi Oroszország története bővelkedik például pogromokban, hanem a „civilizált” nyugat-európai országokban is ott volt a hétköznapi zsidógyűlölet. Ilyen volt a Franciaország is, amely az 1870-71-es katasztrófát (vereség a németek ellen, majd a párizsi kommün zűrzavara és katasztrófája) követően ezer sebből végzett, tekintélye igencsak megtépázódott, és állandóan kellett valami ellenségkép a közéletébe. Franciaország úgy lépett a huszadik századba, hogy ez az ügy iszonyatosan lerombolta tekintélyét – a gyarmatbirodalom rogyadozott, a hadsereg legfelsőbb vezetése pedig rettegett a megerősödött Németországtól.

Mint ismert, Roman Polanski élete nem volt eseménytelen, a most 87 éves filmrendezőt folyamatosan több nő is azzal vádolja, hogy a hetvenes években megerőszakolta őket, a filmes nem léphet be az Egyesült Államokba, mert letartóztatási parancs van érvényben ellene. Azt azonban senki sem vonja kétségbe, hogy botrányai ellenére kitűnő filmrendező – közel a kilencvenhez, Polanski ismét nagy alkotást tett le az asztalra, de a téma miatt nem lehet nem arra gondolni, hogy az önfelmentés is egyik célja lehetett.

Robert Harris angol író-forgatókönyvíró még  2013-ban jelentette meg a magyarul Tiszt és kém. A Dreyfus-ügy című könyvét,

amely gyakorlatilag percről perce, nagyon részletesen elmeséli a történet minden aspektusát. Akárcsak a film, hiszen ne feledjük, a 19. század végén Franciaországban már igen elterjedt volt például a fotográfia, illetve a korabeli sajtóban rengeteg metszet és rajz is megjelent, nemcsak ezzel az üggyel kapcsolatosan – nem csoda hát, hogy ezekre alapozva igen részletesen kimunkált film forgott, amelynek készítése alatt nyoma sem lehetett az „abból főzünk, ami van” gondolkodásmódnak.

A színészek lenyűgözően alakítanak, a Georges Picquart alakító Jean Dujardin fantasztikusan játszik,

az ember valósággal érzi azt a drámát, ami benne végbemegy, miközben gyakorlatilag Dreyfus (őt Louis Garrel alakítja) sorsára jut ő is. Az író és a rendező számára is Picquart az első számú szereplő, rajta keresztül látjuk az eseményeket, magát a folyamatot, amely során a titkosszolgálatot vezető katonatiszt rájön, hogy egészen másról van szó ebben az ügyben, Dreyfus olyan ártatlan, mint egy légy.

A leghatásosabb talán az a jelenet, amikor megjelenik az újságban Émile Zola nyílt levele, a J'accuse című írás,

amelyben a francia hadsereget és jogrendszert vádolja korrupcióval és antiszemitizmussal – a lavina innen indul el igazán, de ezek a képek talán a legjobbak a filmben, amely egyébként egy percig sem unalmas, habár jóval több mint két óra. A rikkancs, a zörgő lovaskocsi, az aprópénz csörgése, a hangok az utcáról mind-mind nagyon tudnak ütni és hatni. Emellett pedig ott van Alexandre Desplat zenéje –

a többszörös Oscar-díjas filmzeneszerző is csodálatos muzsikát alkotott a filmhez.

Mivel a Dreyfus-történet ismert (és korántsem ez az első művészi feldolgozása, hiszen könyvek és filmek sokasága készült a témából), és talán ráfoghatjuk Polanski önfelmentését is, a film legnagyobb erőssége a szépsége:  a korhű jelmezek, ruhák, a cipők, a sétabotok koppanása, egy kávéscsésze csengése, a 19. végi Párizs utcáinak hangulata mind-mind lenyűgöző apróságok. 

Van még egy óriási tanulság ebben a filmben:

mikor Picquart rájön, hogy igazságtalanság történt, meghasonul – szembe tud nézni önmagával,

azzal, hogy tévedett ő is, mégha nem is volt akkora szerepe Dreyfus elítélésében és megalázásában, mint másoknak. Lehet, hogy maradinak és giccsesnek hangzik, de az igazságérzete, a lelkiismerete az, ami végül felülkerekedik – ezek a jelenetek is nagyon szépen vannak ábrázolva a filmben, például az a rész, amikor rájön az igazi áruló kilétére.   

Dreyfus ártatlansága kiderült, Polanskié egyelőre nem.

De lehet, hogy valaki ötven év múlva pont az ő kálváriájáról készít majd filmet – igen izgalmas lenne 2070-ben bemutatni az 1970-es évek amerikai sztárvilágát. Akárcsak az 19. századi Párizst most, úgy, ahogy Roman Polanski tette.