Amit Trianonnak köszönhetünk

– Bár a közvélemény június 4-hez köti Trianont, a békediktátum aláírásának dátumához, valójában több évtizedes folyamat előzte meg Magyarország feldarabolását. Milyen folyamatok, döntések játszottak közre, hogy végül az lett Magyarországból, ami?

– Szeret a társadalom pontokhoz kötni bizonyos eseményeket, így Trianont is június 4-hez. De volt itt egy társadalmi, egy kulturális előzmény, mint ahogy volt politikai, katonai és gazdasági is. Ezek jó esetben néhány évtizedről, de az is lehet, hogy ha mélységében akarjuk látni a folyamatot, több évszázadról szólnak. A Magyar Királyság a létrehozásakor sem volt nemzetállam, igazából sosem volt az. Ez a nemzetállam felé tendáló mivolta egyre inkább háttérbe szorult az évszázadok alatt, egy mozaikszerű Magyarország jött létre. 1848-ban Kossuthék azzal szembesültek, hogy hát biza a nemzetiségek nem állnak a magyar forradalom mellé. És nem csak a románság, hanem a szászság sem. Ez akkor megdöbbentette a magyarságot. A folyamat 1867-ben vett tragikus fordulatot. A kiegyezés során felmerült egy olyan verzió, amit Kossuthék már korábban is felvetettek, hogy bizonyos területeknek, peremvidékeknek megadnák az autonómiát, megadnák a Dunai Konföderációnak a jól ismert terve szerint a nemzeti önrendelkezést. Ebből egy, az egész Duna-medencét átfogó föderális állam alakulhatott volna ki, ahol a Magyar Királyság természetes határai megszűntek volna, viszont a nemzetiségi ellentétek is okafogyottá váltak volna. Ettől azonban ódzkodott a magyar politikai vezetés, mert abból indult ki, hogy az integer Magyarország Szent István óta egy adott keret, amit tartani kell.

Ahelyett, hogy enyhült volna a nemzetiségekkel való rossz viszony, tulajdonképpen még jobban eldurvult. Sokan nem veszik figyelembe, pedig nagyon fontos lenne – főleg román történészek nem szoktak nagyon hangsúlyt fektetni rá –, hogy azért ide egy elveszített világháború is kellett. Pedig Tisza István miniszterelnök tényleg próbálkozott 1914 júliusában, hogy valamilyen szinten az Osztrák-Magyar Monarchiát eltántorítsa a konfliktustól, de hát erre ugye édeskevés volt a magyar miniszterelnök pozíciója. Az, hogy ki tudta az ország húzni 1920-ig, az volt a csodálatos megvalósítás: a Monarchia háborús négy éve alatt négy fronton négy állammal kellett háborúzzon, amiből kettő nagyhatalom volt.

– Tudom, hogy a történészek között abszolút szakmaiatlan kérdés a „mi lett volna, ha”, de mégis megkérdezném, hogy olyan forgatókönyv nem létezett, amelynek alapján Magyarország ne az abszolút vesztesként jöjjön ki azokból a vérzivataros időkből?

– Ehhez nagyon bölcs és előrelátó politikai nézőpontok kellettek volna, és kellett volna egy támogató közvélemény. Tulajdonképpen itt volt a baj, mert voltak olyan politikusaink Apponyitól kezdve Tiszán keresztül Deák Ferencig, akik pontosan tudták, hogy a kiegyezés nem volt jó megoldás, sőt, ideiglenesnek is próbálták az elején beállítani, később enyhíteni, minél inkább Magyarország függetlenségét elérni, de nem volt kiút, nem volt lehetőség. Magyarország egy olyan európai „koncertnek” volt a része, amely nagyon bemerevedett erre az időszakra: kialakult a két tábor, a központi hatalmak és az Antant, nem volt mozgástér. Nem volt opció, hogy te akkor semleges maradsz, főleg nem egy akkora ország, mint Magyarország, amely ráadásul nem teljesen független, és Európa kellős közepén van.

A szomorú az, hogy a társadalom nem értette meg, hogy a nagy gazdasági és társadalmi fejlődés – mert ugye robbanásszerű fejlődés volt a 19. század második felében-végén –, együtt jár a politikai feszültségekkel, és ahogy egyre módosabbá válik a társadalom, úgy van egyre több igénye is.

És a nemzetiségek igényeit folyamatosan elnyomva egy nyomást gyakorolt önmaga felé az állam, mígnem centrifugális erőként ez szét nem robbantotta. Magyarország a háborúból is vesztesként került ki, meg kellett büntetni, példát kellett statuálni. Ami a hab a tortán, hogy az ország egyik hibából a másikba esett, teljes káosz uralkodott a magyar állam területén 1918-ban, védtelenné vált az ország, a hadsereg szétzüllött, a Tanácsköztársaság pedig egy kommunista importot jelentett a Nyugat szemében. Amikor 1919 tavaszán azzal szembesült a párizsi békekonferencia, hogy Magyarországon ki van kiáltva a Tanácsköztársaság, és gyakorlatilag proletárdiktatúra van, attól a Nyugat megrémült. Ráadásul itt nyíltan egy olyan modellt használtak, amely azelőtt egy néhány hónappal a cári családot kegyetlenül legyilkolta. És ezért van az, hogy

ezért döntöttek úgy, hogy na jó, akkor jól összenyomjuk, lehetőleg minél kisebbre. Az 1920. június 4-ei aktuskor már gyakorlatilag csak aláírták, ami már eldőlt korábban.

– Az elmúlt években több ilyen centenáriumot is megünnepeltek a románok, de Trianon centenáriuma tulajdonképpen idén van, hiszen 1921-ben lépett hatályba a diktátum. Annak lett volna valamilyen következménye, ha Magyarország annak idején nem ismeri el? Nem írja alá?

– Abszolút lett volna, ugyanis eleve egy olyan fenyegető üzenettel adták át ezt a jegyzéket aláírásra, hogy amennyiben ez határidőre nem történik meg, Magyarországot megszállja az Antant hadserege, visszatérnek a megszálló kisállami seregek, és Magyarország megszűnik önálló államnak lenni. Ezért kénytelenek voltak jóváhagyni.

Ez 1921. július 26-án történt meg, amikor a 33. törvénycikkelyt ratifikálták Magyarországon, s ezáltal elfogadták a trianoni békeszerződést. Jogi szempontból tulajdonképpen ez Trianon dátuma,

de hogyha kimegyünk az utcára, ezt szinte senki nem tudja, nem is érdekel senkit, mert az embereknek nem a jogi szféra számított elsősorban, hanem a trauma, amikor aláírnak egy szerződést, amiben feketén-fehéren le van írva a következmény, és a sajtóban megjelennek a térképek, amitől az ember először szembesül azzal, hogy például az ő városát kettévágták. Ez volt a trauma, nem az, hogy az Országgyűlés becikkelyezett valamit, holott de jure azóta létezik Trianon, addig nem volt egy érvényes dolog, csak egy fecni. Ez egy hosszú folyamat volt, nem szabad leragadni június 4-énél.

– A román parlament viszont leragadt, amikor a trianoni békeszerződés napjává nyilvánította június 4-ét. Ön szerint mi az oka annak, hogy az utódállamok közül Románia igyekezett megragadni ezt, és ilyen gesztusokat gyakorolni, nem véve figyelembe, hogy a romániai magyarság számára ez gyakorlatilag gyásznap?

– A román parlament tulajdonképpen arra adott választ, hogy a magyar országgyűlés 2010-ben június 4-ét elfogadta a Nemzeti Összetartozás Napjának. Azzal szembesül most a közép-európai utódállamok sora és Románia, hogy Magyarország – politikai értelemben legalábbis – megpróbálja átalakítani a trianoni traumát egyfajta tágabb értelemben vett nemzeti összetartozás-érzéssé. De nehogy azt higgyük, hogy Csehországban vagy főleg Szlovákiában vagy akár Ukrajnában, Szerbiában ez a magyar állami döntés nem váltott ki visszhangot, nálunk volt viszont a legerőteljesebb, mert itt van a legnagyobb lélekszámban jelen a magyarság, erőteljes a magyar kulturális identitás.

A román oldal szerintem ezzel nem nekünk üzent, hanem elsősorban a magyar államnak, hogy ő még mindig másképp látja ezt a dolgot, és a határkérdést semmilyen szín alatt nem hagyja megbolygatni, feszegetni.

Hogy aztán felénk ez egy teljesen – és szerintem tudatosan – érzéketlen és csúnya gesztus, az tény, de sajnos a makropolitikát ritkán szokták a kisebbségek befolyásolni. Nekünk az a nagy erősségünk, hogy mi egyformán tudunk erről a dologról gondolkodni nem csak a magyar állammal, hanem a többi kisebbségi magyar népcsoporttal a Kárpát-medencében. Hogy azt látja Bukarest, hogy nem csak az erdélyi magyar közösséggel áll szembe, mikor ez a téma előkerül, hanem az összmagyarsággal. Ez a trauma ez közös. De az erdélyi magyarság van a legnehezebb helyzetben, mert

– Hogyan viszonyuljunk mi, erdélyi magyarok, melyik lehet az az egészséges középút az örökös siránkozás, a gyász, illetve a másik véglet, a „mindent vissza” között?

– Szerintem a legegészségesebb választ erre a transzilvanista nézőpont adta meg az 1920-as évek elején, amikor azt mondták, hogy az erdélyi magyarságnak meg kell szerveződnie, és lehetősége van önálló, erőteljes nemzeti közösségként megjelennie. Trianont nem feltétlenül kell úgy felfogni, hogy most akkor vége mindennek. Az erdélyi magyarságnak szerintem az a feladata, hogy Trianonból egy regionális közösségi felemelkedést fabrikáljon.

Trianon abban segíthet most nekünk, hogy éljük meg azt az erdélyiséget, amit nyertünk vele, hogy legyünk büszkék arra, hogy száz év után is itt vagyunk, pedig voltak nagyon nehéz periódusok,

szárazajták, 1956 utáni megtorlások, fekete márciusok. Még mindig itt vagyunk, egyben vagyunk, erőteljes közösség vagyunk, és ezt tulajdonképpen, bár furcsán hangzik, Trianonnak köszönhetjük. Mert lehet, hogy ha nincs Trianon, a gyorsuló demográfiai folyamatok következtében még kevesebb magyar volna itt, mint amennyi most van. Ez is furcsán hangozhat, de ez az igazság, hisz ha megnézzük az erdélyi románság térnyerését az 1860-as évektől 1920-ig, az döbbenetes méretű volt. Ez nyilván folytatódott volna, arra is ébredhettünk volna akár, hogy teljesen eltűnik a magyarság Erdélyből. Akár ez is megtörténhetett volna, ha eljátszunk a „mi lett volna, ha” forgatókönyvekkel. Trianon tehát nem fekete vagy fehér, hanem ez egy másik világ, amiben meg tudtunk kapaszkodni. Száz év után el tudjuk mondani, hogy túl tudtunk élni világháborút, ötvenhatot, rendszerváltozást. Mi kell még?

– Talán az, hogy a többség, a románság részéről valamelyest empátiát, együttérzést kapjunk. De ehelyett nemrég jött ki egy felmérés arról, ami szerint a románok kétharmada úgy gondolja, Magyarország legfőbb célja Erdély elcsatolása. Hogyan oszlatható el ez az általunk alaptalannak tekintett gyanakvás?

– Ez az a pont, amikor kibújik a szög a zsákból olyan szempontból, hogy hát ugye van egy precedens. Bár nagyon rég volt, a két bécsi döntés során megtörtént az, amit a húszas-harmincas években azt hittek, hogy soha nem történhet meg. A csehszlovákoknál, a románoknál ez egyfajta látens traumát okozott, főleg azért, mert az akkori kormányzatok rosszul kezelték a kérdést, és a kisebbségi kérdéseket nem próbálták megoldani, csak még nagyobb feszültségek keletkeztek. Utána ránk nyomtak egy kommunizmust, amiről mindenki tudta, hogy csak egy máz, és a vörös lepel alatt a nemzetiségi ellentétek ugyanúgy fortyognak. A román társadalom a kommunizmus évtizedei alatt azzal nőtt fel, hogy még egy ilyen revízió semmi szín alatt nem történhet meg, a magyarok ellenségek. Rájött erre még a hatvanas évek második felétől az erőltetett dák-római szemlélet, a kontinuitás-elmélet, amit generációknak tanítottak az iskolában és tanítanak a mai napig. Ez a meseszerű dolog pedig arra sarkallja a diákot, a fiatalt, hogy állandó gyanakvásban éljen. Ebből pedig sokan politikai tőkét kovácsolnak. Ez mindig eladható, mert van ez a látens gyanakvás ugye, hogy láttunk mi karón varjút.

Szavazatokat hoz, mert mindig van egy megszédíthető része a társadalomnak, amely kapható az ilyesmire. Ez pedig nagy gond, maga az egész Trianon-trauma nem akkora gond számunkra, mint ez.

– A politikum olyan, amilyen, de hogyan tudna a történész szakma ebben segíteni? Van-e például a román és a magyar történészek között értelmes vita Trianonról?

– Értelmiségiek vagyunk mindkét oldalról, s egy értelmiségi kutató ember pontosan tudja, hogy semmi nem fehér vagy fekete, minden szürke. Ráadásul nekünk felelősségünk is van, az írástudás felelőssége, mert a társadalmat valamilyen szinten vezetni, irányítani kell. A történelemből nem lehet tanulni, de a történelmi döntések beültetését a közös társadalmi emlékezetbe, a kollektív tudatba lehetne okosan csinálni. Erre volt sok kísérlet, az utóbbi években már létezik egy fiatal román történész generáció, amely nem hajlandó beszállni a kánonba, hogy tovább vigye a hatvanas évek borzalmait. Voltak érdekes nyitások részükről, de ezzel a román történésztársadalom perifériájára sodródtak. Ez kicsit olyan, mint a politikában is, nem szeretik azt, aki máshogy énekel. Itt akkor lesz elmozdulás, ha ez a periferiális csoport számarányában megerősödik, s nem az lesz a fő diskurzus, hogy a magyarok el akarják lopni Erdélyt, hanem az, hogy ebben a normális körülmények közt légies határokkal rendelkező Európában mit tudunk mi közösen magunkból kihozni.