Az ember az útról. Száz éve született Jack Kerouac

Amerikáról szerencsére mindenkinek nem a dollár, a tőzsde, a szekták és az iskolai lövöldözések vagy a CIA és az FBI jut eszébe, az első gondolata pedig nem az, hogy „Amerika békaphaSSa, me minden háborút ő provokált a világba!”, mert Amerika minden hibájával együtt lehet egy farmernadrág, egy Szabadság-szobor, egy Doors- vagy egy Bruce Springsteen-dal, egy Charlie Parker-szaxofonszóló, egy Quentin Tarantino-film, vagy néhány könyv: Hemingway, Salinger, Heller vagy Kerouac. Az utolsó névvel kezdünk most valamit, aki

1922. március 12-én született

a Massachusetts állambeli Lowellben, Boston mellett, szülei Kanadából bevándorolt franciák voltak – a kis Jack-et még Jean-Louis Lebris de Kerouac néven anyakönyvezték,

gyermekkorában nem is tudott angolul. Ahhoz, hogy néhány évtized múlva amerikaiak, és angolul értők milliói olvassák a regényét.

Kerouacot New York tette azzá, ami lett – a negyvenes-ötvenes évekbeli ottani művészek, írók, festők, zenészek milliője volt az, amelyben Jack otthonra talált szellemileg. Bár sportolónak készült (amerikai futball), emiatt ösztöndíjat is kapott, az irodalom, az írás kezdte izgatni, hiszen társai is jobbára költők és írók voltak, többek között Allen Ginsberg vagy Lawrence Ferlinghetti.

Az Úton című könyv a huszadik századi amerikai irodalom egyik alapműve lett, amit a többször cáfolt legenda szerint szerzője húsz nap alatt egy összeragasztószalagozott, 36 vagy 37 méteres papírtekercsre gépelt le. A mítosz finomodott az évekkel, mint ahogy az is, hogy az 1951 áprilisában legépelt kézirat nem változott – bizony változott, például a nevek, így teremtődött meg Dean Moriarty figurája, akit eredetileg (és az eredeti szövegben is) Neal Cassady-nek hívtak. A regényben lejátszódó utazások (stoppal, teherautóval, busszal, személygépkocsival, bármivel), a bulik, a csajok, a zene, a kalandok egy generációnak adtak életérzést – az Úton azért olyan fontos kultúrtörténeti szempontból, mert

egyfajta előfutára volt a hatvanas évek hippimozgalmainak, a rockzenének

vagy a filmművészetben néhány alapműnek, például a Szelíd motorosoknak. Ez az életérzés nemcsak az ötvenes-hatvanas évekre szólt, hanem bizonyos szempontokból még ma is érezhető.

Vágvölgyi B. András szerint

– ez a mondat azért eléggé odakoppint a néhány évvel ezelőtt „virágkorukat” élő úgynevezett hipsztereknek. Holott nem volt új a nap alatt, mert például a kilencvenes évek elején is végigsöpört a neohippi-életérzés a világ jobbik felén, gondoljunk csak az újra felfedezett trapéznadrágokra, vászontarisznyákra és az olyan zenekarokra, mint például a Kula Shaker.

A teherautót stoppoló ember látványa annyira szuggesztív volt az Úton könyv borítóján (ez az 1983-as kiadás, a Bartos Tibor-féle fordítás), hogy évekig arra gondoltam, amikor mondjuk Szombatfalván vagy Bethlenfalván kiálltam stoppolni nyugatra vagy keletre. A stoppolás érzése amúgy is ad egy bizonytalansággal kevert szabadságérzést, mert kicsit azt is jelzi, hogy most éppen ráérünk… Habár ma a lázadás már sokkal, de sokkal másabb dolgot jelent, mint néhány évtizeddel (vagy néhány évvel…) korábban,

az Úton egy igen meghatározó olvasmányélmény nem csak azoknak, akik a hetvenes-nyolcvanas években voltak fiatalok, hanem később is. Így volt ez a magyar nyelvterületen is, holott a könyvben leírt féktelen ivászat, kábítószerezés, szex minden volt, csak nem az, amire a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmakban a fiataloknak szüksége lett volna,

hogy így fejezzem ki magam. „A romló nyugat ópiuma”, hogy még világosabb legyen, hogy mire is gondolok, vagy mire is gondolnak azok az emberek, akik úgy nőttek fel, hogy habár az ember életét és  világnézetét ugyan felülről próbálták befolyásolni és irányítani, a kísérlet – egyelőre – igen csúfos kudarcba fulladt. Köszönhetően többek között a zenének, az irodalomnak, egyáltalán a művészeteknek.  

No de ne fussunk bele a moralizálásba, visszatérve az Úton kéziratának legendájára, állítólag Kerouac azt mondta róla Robert Giroux szerkesztőnek, hogy a szöveget „a Szentlélek diktálta” – ez a kézirat volt az a bizonyos papírtekercs, amelyen azért jó sokat változtatott a szerző és a szerkesztők. Az eredeti tekercs 2007-ben jelent meg Amerikában, magyarul négy évvel később jött ki M. Nagy Miklós fordításában, aki igen szakavatott fordító – a könyv előszavát is ő jegyzi, amelyben nagyon sok ismeretet leír az Úton keletkezéséről. Ami a fordításokat illeti, ez már a harmadik ismert és „hivatalos” magyar fordítás: az elsőt még Déry György készítette (ez a verzió jelent meg 1970-ben Romániban a Kriterion kiadó jóvoltából), a másodikat az említett Bartos Tibor, a harmadik pedig az M. Nagy Miklós-féle. Amúgy az első kettőben rengeteg hiba van, ha az eredetivel vetjük össze, erről érdemes elolvasni ezt.

Kerouac főművét nem tudta megugrani, ugyan a Művésztelep, a Cody látomásai, a Dharma hobók és más művei is elkészültek az ötvenes-hatvanas években (ezek többsége csak a nyolcvanas-kilencvenes években jelent meg magyarul), gyakorlatilag ugyanazok a figurák és helyzetek vannak bennük, mint az Útonban, de az is tény, hogy szerzőjük sajnos a népszerűséggel sem bírt,

igen komoly drog- és alkoholproblémái voltak, az ital okozta a halálát is 1969. október 21-én, alig 47 évesen.

Legenda volt még életében, hiszen az akkori világ legnagyobb hatású pop-rockzenekarai és előadói hivatkoztak rá, például Bob Dylan, a Beatles vagy a Rolling Stones, tulajdonképpen őt tartották az ún. beat-nemzedék egyik ősatyjának az Úton miatt. A könyv, ami legalább annyira jelentős, mint Salinger Zabhegyezője, illetve Ken Kesey, egy másik akkori kortárs amerikai író későbbi regénye, a Száll a kakukk fészkére. Megfilmesítésért kiáltott ugyan, de sokáig nem lett semmi belőle, amikor meg nagy későre valakik vászonra vitték, teljesen elmaradt a hatása. Az 2012-ben, már az eredeti szöveg megjelenése után elkészült film az alapanyaghoz képest sajnos elég gyatrára sikerült, még a két főszereplő, Sam Riley és Garrett Hedlund sem tudták megmenteni Walter Salles alkotását. Sokszor vagyunk így vele, hogy egész egyszerűen a film a nyomába sem tud érni annak, amiből született – szerencsére vannak kivételek, de az Úton pont nem az.

Jack Kerouac különleges írásművészete viszont nagy kivétel és igen fontos kiindulópont: az általa és társai által elindított kultúrtörténeti korszak gyakorlatilag még ma, száz évvel születése és jóval több mint ötven évvel a halála után sem zárult le.