HIRDETÉS
Meglehetősen sűrű volt ez az év mozifilmes szempontból. A világjárvány hatásainak már vége, ezerrel dübörgött a filmipar, azonban sok, nagyköltségvetésű produkció hasalt el a mozipénztáraknál, és ennélfogva „száműződött” a lehető legrövidebb időn belül streamingre.
Idén pukkadt ki a képregényfilm-lufi is, hiszen a Marvel két, gyatra minőségű filmet küldött moziba, amik aztán negatívan szerepeltek úgy a kritikusoknál, mint a pénztáraknál, de a konkurens DC-nél is már csak egy gyenge vergődésre futotta, mielőtt ott teljesen újraindítják Supermanék kalandjait, új vezetőséggel az élen (egyikük épp a Marvelnek búcsút intő James Gunn, aki azért még elkészítette idénre a Galaxis Őrzői harmadik és egyben befejező részét).
Ugyanakkor rengeteg, hatalmas büdzséből készült idei blockbustert övezett totális érdektelenség, ami intő jel lehet a stúdióknak, hogy
a nézők kezdenek belefáradni a különböző filmes franchise-okról való újabb és újabb bőrlehúzásokba, számozott folytatásokba, vagy épp eredettörténetekbe, spin-offokba.
Ez volt ugyanakkor a Barbenheimer-év is, amikor két, teljesen ellentétes témájú film húzta fel példátlanul egymás marketingkampányát, és vált internetes jelenséggé, amiről bővebben is írtunk. A Barbenheimer többek között elvonta a fókuszt (az Oppenheimer pedig szó szerint „elvette az IMAX-vásznakat) Tom Cruise új Mission Impossible-filmjéről, a két részre osztott Leszámolás első felvonásáról.
Emellett a filmipar fontos szereplői, az írók és színészek is sztrájkoltak, megbénítva ezzel Hollywoodot, ugyanis forgatásokat, előkészítési munkálatokat kellett emiatt leállítani, ugyanakkor filmpremiereket is kellett halasztani, ugyanis színészek nélkül nem lehet megtartani a nagy blockbusterek sajtókörútját, és a sztárok nélkül nem lehet rendesen promózni a filmet. Az írósztrájk már nyár elején, a színészsztrájk pedig pont az Oppenheimer londoni díszbemutatóján indult, úgyhogy a színészek épp hogy felvonultak, már vonulhattak is le a vörös szőnyegről „tiltakozásként”. A Dűne második részét már nem tudták volna a színészek nélkül promózni, ezért döntöttek úgy a Warnernél, hogy inkább 2024-re halasztják, reménykedve abban, hogy az új – márciusi – premierdátumig sikerül megegyezni a sztrájkoló színészekkel (ami végül ősszel meg is történt: befejeződött úgy az író-, mint a színéssztrájk).
No de nézzük, hogy mik voltak idén a kedvenceink és a legnagyobb csalódások. Szubjektív listánkban 8 kiemelkedő, és 8 csalódáskeltő filmet válogattunk be, de van pár alkotás, amely a kettő között lavírozik, és ezért említést érdemel.
Babylon (rendező: Damien Chazelle)
Erősen indult az év, hiszen rögtön az év első hónapjában láthattuk az Oscar-díjas Damien Chazelle (Whiplash, La La Land, First Man) új alkotását, a több mint három órás „kendőzetlen grandiózusságot Hollywood első aranykoráról”. A Margot Robbie és Brad Pitt főszereplésével (és letaglózó színészi játékukkal) készült, gyönyörű jelenetekkel és kiváló színészi játékokkal tűzdelt, a néző figyelmét végig lekötő, tragikus emberi és színészsorsokat felvonultató alkotás bár végül egy Oscart sem nyert, számunkra mégis maradandó moziélmény maradt, a filmvégi montázs pedig hab volt a tortán, ami tényleg egy hatalmas főhajtás volt a rendező részéről úgy a mozi, mint az egykori filmipar előtt. Ha kissé hosszú is a háromórás játékidő miatt, a mozik szerelmeseinek mindenképp egy kihagyhatatlan darab a Babylon, ami azóta bekerült a SkyShowtime streamingplatform kínálatába, így otthonról is újranézhető.
A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) – rendező: Martin McDonagh
Egy barátság vége és ami utána van – ezt adtuk címnek Martin McDonagh (Erőszakik, Három óriásplakát Ebbing határában) új filmjének, ami egy kitalált írországi szigeten, Inisherinen játszódik, ahol két helybéli barátságának megromlását, és az azt követő események kibontását követhetjük végig, helyenként meglehetősen abszurd fordulatokkal. Az Erőszakikban (In Bruges) már hatalmasat alakító színészpáros, Brendan Gleeson és Colin Farrel ebben a filmben is hatalmasat játszanak, az alkotás pedig sokáig velünk maradt a sajátos atmoszférája, és egyedi történetmesélésének köszönhetően. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy Barry Keoghan egy mellékszerepben tűnt fel ebben a filmben, begyűjtve az első Oscar-jelölését, azonban nem ez volt az egyetlen alkotás, amiben idén láthattuk (később még szó lesz róla).
A galaxis őrzői: 3. rész (Guardians of the Galaxy Vol. 3) – rendező: James Gunn
Igen, ez egy Marvel-film, méghozzá egy jól sikerült Marvel-film, vagyis ellensúlyozása az Ant Man harmadik részének és a nemrég mozikba került, és csúfosan elbukó Marveleknek. A Galaxis őrzőinek hattyúdala a nyár elején érkezett a mozikba, és tulajdonképpen feltette a pontot az i-re a rendező korábbi – szintén jól sikerült – filmjeinek megkoronázásaként. James Gunn a harmadik Galaxis őrzői-film elkészítéséhez mondhatni szabad kezet kapott a stúdiótól, ami meg is látszott a végeredményen, hiszen egy sötét tónusú, de ennek ellenére humoros és életigenlő lezárást kapott a szedett-vedett társaság, akik a galaxis megvédésére tették fel az életüket. Star Lordék kalandja itt véget ért, ebben a felállásban már nem fogjuk látni őket, ami nem is baj, tekintve a Marvel, és úgy általában a képregényfilmek mélyrepülését.
Pókember: A Pókverzumon át (Spider-Man: Across the Spider-Verse) – rendezők: Joaquim Dos Santos, Kemp Powers, Justin K. Thompson
Na ez viszont egy ízig-vérig képregényfilm volt, egy olyan vizuális utazás, ami az első képkockájától az utolsóig lenyűgözőre sikerült, emellett pedig egy különleges történet is kibontakozott, ami Miles Morales pókembere mellett Gwen Stacy párhuzamos univerzumbeli karakterét is képes volt elmélyíteni és közelebb hozni a nézőhöz. Azt írtuk róla, hogy ez a világ legjobb pókember-filmje, de csak addig amíg ki nem jön a folytatás, hiszen a soron következő harmadik rész még ennél is ambiciózusabbnak számít, ami majd lezárja az animációs Miles Morales történetét rengeteg kikacsintással, elképesztő vizuális megjelenítéssel. Az egyetlen gond, hogy a produkció körül felmerült problémák (a készítők túlóráztatása, az egyik író és producer, Phil Lord kizsákmányoló viselkedése, a produkció aprólékossága miatti rengeteg munka) miatt nem biztos, hogy jövőben, hanem később érkezik a Pókverzum-trilógia befejező része.
Oppenheimer – rendező: Christopher Nolan
Szó szerint hatalmasat szólt a mozikban Christopher Nolan legújabb filmje, amit a Warnerrel való „szakítását” követően a Universalnál készített el az atombomba atyjaként elhíresült J. Robert Oppenheimerről. A grandiózus mozi tényleg egy páratlan látványú és hangzású élmény, rendkívül jó színészi alakításokkal, kiemelve a főszereplő Oppenheimert játszó Cillian Murphyt és az ellenlábasát, Lewis Strauss tengernagyot alakító Robert Downey Jr.-t.
Az Oppenheimer volt az a film, amit kétszer is megnéztem moziban, mert akkora hatást gyakorolt rám a premieren, hogy
újból át akartam élni, és elmerülni a részleteiben annak, amit a vásznon láttam.
Nolan filmjének a nagyszerűsége abban is rejlik, hogy nem drága CGI-segítségével valósította meg a vizuális trükköket, hanem kreatív filmes módszerekkel dolgozott, és egy minden téren letaglózó alkotásban sikerült bemutatnia a történelem egyik legellentmondásosabb alakját, Robert J. Oppenheimert, és az őt körülvevő, a második világháború lezárásában fontos szerepeket játszó személyeket is. Az Oppenheimer tényleg az a film, amiből tízévente egy készül, és ilyen alkotást, csak Cristopher Nolan tud készíteni, akit még a stúdiórendszerek és a produceri elvárások sem tudnak keretek közé szorítani, ő azt csinálja, amihez a legjobban ért: klasszikus filmes eszközökkel, pazar látványvilággal, egyedi megvalósításokkal, különleges történetek sajátos módon történő elmesélésével szórakoztatja a filmek szerelmeseit.
Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) – rendező: Martin Scorsese
Hatalmas eposszal tért vissza a mozivásznakra idén a legendás filmrendező, Martin Scorsese, aki nem kisebbre vállalkozott, minthogy filmre vigye az oszázs indiánok kizsákmányolásáról szóló, sötét történelmi időket a huszadik század elején. A rendező ismét kedvenc színészeivel, Leonardo DiCaprioval és Robert De Niroval dolgozott együtt, akik ismét kihozták magukból a legjobbat, emellett pedig lehetőséget adott Lily Gladstone-nak, hogy megmutathassa páratlan színészi tehetségét. A három és fél órás játékidejű filmmonstrum odafigyelést és kitartást követel a nézőtől, de cserébe olyan élményben részesít mindenkit, amiért tényleg megérte kifizetni a mozijegy árát, és kiszakítani ennyi szabadidőt az életünkből. Scorsese mozijának egyértelműen ott a helye az év legjobbjai között, és eddigi életművének a koronaékszereként vonulhat be a Megfojtott virágok a filmtörténet klasszikusai és kötelező néznivalói közé.
Saltburn – rendező: Emerald Fennell
Abból a szempontból kilóg a sorból, hogy ezt a filmet nem moziban láttuk, hanem a Prime Video streamingplatform kínálatában, idén karácsonykor. Az egyértelműen mozivászonra kívánkozó alkotás (kár, hogy nálunk nem került moziforgalmazásba) egy gyönyörűen fényképezett, ám meglehetősen bizarr fordulatokkal operáló alkotás, ami napokig velünk marad és időnként elborzaszt. Az év elején a Sziget szellemeiben is látott Barry Keoghan ebben a filmben is hatalmasat alakít, az oxfordi diákéletet és a dekadens angliai birtokot, a Saltburnt és a kékvérű lakóit bemutató film tényleg egy különleges néznivaló, ha már megcsömöröltünk az egy kaptafára készülő blockbusterektől és szuperhősfilmektől. Emerald Fennel alkotásának nem csak az év legjobbjai között, hanem az Oscar-szezonban is kiemelt helye kell, hogy legyen.
Épp, hogy csak befért ez a moziélmény ebbe az évbe a két ünnep között, de egyértelmű volt, hogy ott lesz a helye az év legjobbjai között, hiszen a legendás Hayao Miyazaki legújabb alkotása is letaglózó élmény, ahogy a rendező korábbi alkotásai (Chihiro szellemországban, A vándorló palota, Totoro - A varázserdő titka, A vadon hercegnője) is. A fiú és a szürke gém ismét egy nem hagyományos, lebutított animációs alkotás, hanem egy gyönyörű mese a gyászfeldolgozásról és annak fájdalmairól, az ártatlanság elvesztéséről és magáról az emberi mivoltról és létezésről egy kisfiú szemszögén keresztül. A fiú és a szürke gém egy nehéz és nem hétköznapi alkotás, aminek a részleteit csak többszöri nézés után lehet befogadni és teljes egészében megérteni. Több ilyen, főként felnőtteknek szóló és elgondolkodtató animációra volna szükség.
Mivel az eddigi felsorolás sem a rangsorolásról szólt, úgy a továbbiakban sem tesszük ezt, csupán megemlítjük a még emlékezetes moziélményeinket. Kiemelkedő volt az idei filmes felhozatalból a Tom Hanks főszereplésével készült, Az ember, akit Ottónak hívtak (A Man Called Otto), ami egy nagyon jó regény és az abból készült svéd filmadaptáció amerikai változata, egy magába zárkózó, megözvegyült emberről, aki végül teljesen megváltozik a szomszédai hatására. Tetszett még a John Wick negyedik része (John Wick: Chapter 4), hisz pont azt adta, amit vártunk tőle: rengeteg látványos akciójelenetet, Keanu Reeves keménykedését és az elpusztíthatatlanságának új szintekre emelését, és végeredményben egy korrekt lezárást a franchise-nak, még úgy is, hogy indokolatlanul hosszú, majdnem három órás lett ez a befejezés.
Jó volt még a magát nem túlságosan komolyan vevő fantasy, a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület, ami pont amiatt működött, mert nem egy komoly fantasyt hoztak össze a készítők, hanem egy kellően humorosat, ami jól elszórakoztatott több mint két órán keresztül, a színészi alakítások pedig teljesen rendben voltak benne.
A Barbie csak azért nem került bele az általunk választott nyolc legjobb film közé, mert bár hatalmas volt a hype körülötte és tényleg egy különleges film volt, mégis úgy gondoljuk, hogy ez egy egyszernézős mozi, ami rendkívül jól kikarikírozza a Barbiekat gyártó Mattelt és úgy általában a patriarchális társadalmat meglehetősen egyedi megjelenítésben, és csuparózsaszínben, de ennél nem több.
Az év nyári vígjátékát szerintünk Jennifer Lawrence szállította, hiszen a Barátnőt felveszünk (No hard feelings) tényleg egy üde színfoltja volt a nyári filmes felhozatalnak, és bár az igazi, vígjátékok már kiveszőben vannak, Jennifer Lawrence humora és bája elvitte a hátán a filmet, ami bár messze van a tökéletestől, de egy jó kis nyári limonádénak pont elment.
A magyar filmek közül még említést érdemel Püsök Botond: Túl közel című dokumentumfilmje, amit idén láttunk Csíkszeredában, és ami egy megrázó történet volt arról, ami rengeteg kiszolgáltatott nővel és gyerekkel történhet akár a közvetlen szomszédunkban is úgy, hogy nem is tudunk róla.
Reisz Gábor: Magyarázat mindenre című, külföldön több fesztiválon is díjazott filmjéből ha nem is kaptunk magyarázatot mindenre, de egy különleges néznivaló volt a mai, törésvonalak mentén létező magyar társadalomról egy fiktív, érettségi-botrány és annak nézőpontjain keresztül. Gareth Edwards: Az alkotó (The Creator) című sci-fije csupán a látványvilága és a benne szereplő eredeti ötletek és megvalósítások miatt nem lett csalódás, de ettől a filmtől többet vártunk az előzetesek alapján: egy filozofikus sci-fit, ami elgondolkodtat. Helyette azonban egy meglehetősen sablonos és hatásvadász alkotást kaptunk, aminek dicséretére legyen mondva, hogy a blockbusterek költségvetésének töredékéből pazar látványvilágot tártak elénk a készítők.
Nem voltak elvárásaink irányukba, ezért nem is tudtunk csalódni bennük, de nem is nyűgöztek le. Ebbe a kategóriába soroljuk A kis hableány élőszereplős változatát, ami egynek elment, minket igazából a főszereplő bőrszíne sem zavart, vagyis hogy karibi hercegnőnek tették meg Arielt, akit a különleges megjelenésű énekesnő, Halle Bailey játszott el, aki ezért rengeteg hideget-meleget (főleg hideget) kapott.
A Mission Impossible, sorban a hetedik része nem lett egy új Top Gun: Maverick-kaliberű film, de ennek ellenére szórakoztató és látványos volt meglehetősen sok nyaktörő mutatvánnyal, ami Tom Cruise személyes brandjének és imidzsének építése miatt készült el. Bár a Barbenheimer miatt nem kapott akkora érdeklődést, mint amekkorát érdemelt volna, a nem túl acélos története ellenére egy rendkívül látványos mozi volt, aminek a folytatása várhatóan 2025-ben érkezik majd.
Huszárcsínyről még nem készült ekkora kaliberű film – írtuk a Nemzeti Filmalap kiemelt támogatásával készült magyar film, a Hadik kapcsán, amit azért nem teszünk a csalódások közé mert nem voltak elvárásaink az irányába. Egy látványos, de több sebből vérző filmélményként emlékezünk rá.
Bár a három női szuperhőst felvonultató Marvelek (The Marvels) sem sikerült jól, de afféle bűnös élvezetként éltük meg, ami kellően elszórakoztatott a moziteremben úgy, hogy nem akadtunk fenn a hibáin és a bődületes hiányosságain. Számunkra ez nem egy kudarcos alkotás, hanem inkább egy középszerű Marvel-film, aminél készültek már rosszabbak ennél a stúdiónál.
És akkor jöjjenek az év legnagyobb csalódásai, vagy legrosszabb filmjei, ha úgy tetszik. Könnyednek és viccesnek, de ugyanakkor a Marvel Filmes Univerzum ötödik etapjának felvezetésül szánt A Hangya és a Darázs: Kvantumánia egy súlytalan és gagyi alkotás lett, a Marvel, Bosszúállók: Végjáték utáni vergődésének egyik mélypontja gagyi vizuális effektekkel, klisés történettel, felejthető alakításokkal. A főgonosz Kang-et alakító, a zaklatási ügyében több pontban is bűnösnek kimondott Jonathan Majorst a Marvel azóta kirúgta, úgyhogy a nagyreményű Kang-főgonosz sztoriszálnak is búcsút inthetünk, amit ebben a filmben vezettek fel.
A pápa ördögűzője, a legendás Gabriel Amorth atya is jobb filmet érdemelt volna, mint amilyen hollywoodi tucathorrort kapott a karaktere és a történetének teljes továbbgondolása a fickciós vonalon.
A Fast & Furious tizedik részére (ami a Fast X címet kapta) igazából nem érdemes haragudni, mert bár többnek akar látszani, mint ami, többnyire Vin Diesel hatalmas egója miatt, de végeredményben egy agysejtpusztító blockbuster, amiben a fizikai törvényeit már rég eltemették, és a család szó ereje csodálatos védőhálót nyújt a főszereplők köré, akik nemhogy nem veszítik életüket a lehetetlenebbnél lehetetlenebb autós összecsapások során, hanem még „elhunyt” szereplők is visszatérnek a történet végén. Ráadásul ez csak a történet fele, ugyanis a folytatás várhatóan jövőre érkezik, aminek megnézése előtt tényleg érdemes teljesen kikapcsolni az agyat és otthonhagyni minden józan észt.
A Transformers-franchise is visszatért idén a mozivásznakra (bár ne tette volna), és az újabb felvonásba behozták az robotállatokká alakuló maximalokat, akik egy totális agymenéses történetben vették fel a harcot Optimusék oldalán a bolygófaló gonosztevő és csatlósai ellen. Az Aquaman második részével véget ért DCEU saját multiverzumos fejezetének szánt Flash is egy bődületes marhaság volt, ráadásul elképesztően gagyira sikerült vizuális effektekkel, ami az év egyik legnagyobb mozis csalódásává tette az alkotást.
A pusztán anyagi okokból elkészült új Indi-film, az Indiana Jones és a sors tárcsája is leszerepelt, hiszen semmi újat nem tudott adni a franchise-nak egy digitálisan megfiatalított Harrison Fordon és egy rendkívül középszerű történeten kívül, ami talán még a Kristálykoponya királyságánál is rosszabbra sikerült. A filmet ráadásul még a rendkívül jó komikusként ismert Phoebe Waller-Bridge és a mindig karizmatikus Mads Mikkelsen sem tudja megmenteni.
Az Expendables negyedik része, egy igazi antifilm, akár filmhulladéknak is lehet titulálni, amiben Sylvester Stallone is csak mellékkaraktert játszik. Jól mutatja, hogy mekkora nézői igény volt rá, hogy a csíkszeredai premieren összesen hárman váltottunk jegyet a filmre, így majdnem teljesen üres moziteremben szenvedhettük végig Jason Statham és a többi másodvonalas „akciótata” újabb agymenését, amibe még Megan Foxot és a színészi teljesítményt egyáltalán nem mutató 50 Centet is belerángatták. A film világszerte is kevés bevételt hozott, és amilyen minőséget képviselt, reméljük, hogy ennek a franchise-nak már végérvényesen befellegzett.
Az utolsó nagy csalódás idén Ridley Scott Napóleonja volt, ami bár látványfilmnek nagyon jó, de teljes egészében fittyet hány a történelmi tényekre, és Napóleon megosztó történelmi személyisége sem kerül közelebb hozzánk ettől az alkotástól.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
