Finomra hangolt problémák a színpadon

A pozsonyi táncegyüttes jelenleg erdélyi turnén van Hontalanítás című előadásával, az udvarhelyi fellépés előtt arról beszélgettünk, hogy miként dolgozza fel a kényes témákat, legyenek azok még tabuként kezelt történelmi sorsfordulatok vagy mai napig szőnyeg alá sepert agressziók.

– Nemsokára húsz éve az Ifjú Szívek Táncszínház művészeti vezetője, ezalatt sok témát dolgozott fel. Hogyan választja ki ezeket?
– Vannak olyan dolgok, amelyek nagyon hosszú ideje érdekelnek, másfelől pedig mindig próbálom keresni a nóvumot. Amellett, hogy fölgyűjtöttük ezt a táncanyagot és használjuk, érdekel, hogy fel tudjuk-e használni színházi eszköztárként. Úgy gondolom, amit mi népművészetnek nevezünk, ami a paraszti társadalomban jött létre és virágkora jóval száz évvel ezelőtt volt, az az ő kifejezési eszközük volt, hiszen egy parasztember, ha szerelmes volt, nem tudott egy Ady-kötetet felütni, hanem beleszőtte a nótájába. Ha ő is önkifejezési formának használta, akkor mi is a huszonegyedik században megtanulva azt az alapanyagot képesek vagyunk vele mai dolgokról beszélni. Hiszem, hogy amikor száz évvel ezelőtt Bartóknak Nógrádban egy szerelmes lány a szerelemről énekel, akkor az ő kortárs problémáját vitte bele, ahogyan a hadba menő katonák is, amikor a Ferenc Jóskát Horthyra szőtték át.

A problémakeresést igyekszem a színpadra vinni, például a Hontalanításban is: öt éve játsszuk, de otthon még mindig tabutéma a hetven évvel ezelőtti kitelepítések sorozata, nem beszélnek erről, nem foglalkoztak ezzel a történelmi társaságok, a politika sem. Mindeközben nem válaszokat próbálok adni, hanem kérdéseket teszek fel, amelyeket a nézőknek kell megválaszolniuk.

– Miért fontos önnek a múlt boncolgatása?
– Nem csak a múlt fontos, minket néptáncosokat gyakran ezzel vádolnak, én viszont az aktualitást keresem benne.

Amikor mi, Szlovákiában élő magyarok dühösek vagyunk, amiért a negyvenes évek közepén kitelepítettek egy húszkilós csomaggal csak azért, mert magyarul beszéltünk, azt is el kell fogadnunk, hogy nem lehetünk ilyenek a másik nemzettel, mert ugyanazokká válunk.

A történelmi tényeknek aktualitásuk van, hiszen ide vezethető vissza az is, amikor két lány egy pesti kávézóban zsigerből zsidózik. Az ellentmondásra ma is fel kell hívni a figyelmet. Mi már elszenvedtük, az erdélyiek is, és lehet, csak azoknak nem áll össze a kép, akik komfortosabban élik meg magyarságukat. Nem kimondottan csak a történelmi tény érdekel, mert nem lineáris a történet, inkább az érzésre fókuszálok, de ehhez nagyon sok információ kell. Azok az emberek, akiket hetven évvel ezelőtt kitelepítettek, ugyanúgy pityeregtek az előadáson, mint a tizen-huszonévesek. Számomra fontos, hogy ne csak azokat érintsem meg, akik aktuálisan érintettek, hiszen így idővel elfogynak a témák. A múltat és a jelent, de akár a jövőt kell valahogy kontextusba helyeznünk – így lehet szerintem elérni azt, hogy nemcsak azok jönnek el az előadásokra, akik szeretik a néptáncot, hanem az átlagos színházlátogató is. Őt nem érdekli, hogy milyen eszköztárakat használunk fel, csak az, hogy olyan témát dolgozunk fel, ami számára érthető, kellőképpen intim és színházi.

– A tágabb közönség megszólítása annak is köszönhető, hogy több műfajt szokott ötvözni előadásaiban? Például a Finetuningban a tánc a színházi elemekkel, a slam poetryvel és a klasszikus zenével találkozik.
– Igen, mert ha távolabbról nézünk rá, akkor nincs keveredés. Például az erdélyi vonós zene a bécsi klasszikusoktól indul, a slam poetry pedig úgy jött be, hogy Horváth „Színész Bob” Kristóffal próbáltunk egy hatnyolcados ütemet, ami meg a cigány botolóhoz illik. Ezzel homogén szimbólumrendszer alakul ki, főként amikor a lány vonóval a szájában kezd el táncolni. Mozgásban, díszletben már nehezebb olyan szimbólumokat találni, amelyek mindenkinek ugyanazt jelentik.

– A szimbólumrendszer működéséhez hozzájárul az is, hogy ön az előadások készítésekor nemcsak a koreográfiáért felel, hanem a zene kiválasztásától a megvilágításig minden részlet kialakításához „hozzányúl”?
– Nem önzőség miatt van ez, hanem a munkavégzési folyamat miatt, hiszen az elején anyagi okai voltak, ha valamivel előre akartam lépni, muszáj volt megcsinálnom. Ma már gyakran dolgozom együtt másokkal is, de az a tapasztalatom, ha a műsor adott szegmensét átadom valakinek, amikor össze akarom rakni, nagyon kilóg a sorból, mert más a „textúrája”. Ezért azt csinálom, hogy mindenhova beteszem a lábam, így vagy belelóg a kezem, gyakran előkészítem, vagy egészen komoly instrukciókat adok, hogy mire van szükségem. Egyesek szeretik ezt, velük dolgozom együtt, mások nem, nos, velük nem dolgozom együtt (kacag). Szerintem ez kell ahhoz, hogy minden összeálljon, mások is érzik, hogy folytonosság van, a színpadon hangzik el a mondat fele, mozgásként a másik fele, a vetítésen az állítmány. Meglehet, hogy mások is így vannak ezzel, csak nem vallják be.

Ha én nem értek valamihez, hogy mondjam el, mit akarok? Így az évek során a világosítástól a hangtechnikáig kénytelen voltam mindent megtanulni valamennyire.

– Ilyenkor mi szokott lenni a kihívás?
– Nem értek mindenhez, Isten őrizz! Minden kihívás. Visszatérni egy táncanyaghoz tizenöt év után ugyanolyan kihívás, mint a most készülő darabunk, amelyben teljesen új technológiát használunk: a táncolók mozgása hangot fog kiadni, és erre külön megoldást kell használnunk, amit épp egy technikus-zeneszerző fejleszt ki. Kihívás az is, hogy ehhez miként fogok minden faluban wifit teremteni. Az alkotás is hosszú folyamat, dokumentáció áll az előadások mögött, hiszen a tényekhez mai megfelelőt, szimbólumokat keresek. Ez a legnehezebb, hogy én is azt értsem alatta, amit a táncos vagy a világ másik felén egy néző.

Fontos, hogy a táncosok is megértsék, sokszor olyan információk kellenek a darabokhoz, ami nem csak koreográfia,

olvasmányokat adok nekik, különben nem látják át teljesen azt, amit én elképzelek. Ha ez megvan, sokkal könnyebben megy át a testükön egy rendhagyó mozgásforma. Inkább hosszabb ideig járom körbe, akár túlzottan is, mint hogy olyan menjen ki, amivel nem vagyok elégedett.

– Harmadjára tértek vissza idén a Finetuning előadással Franciaországba, az avignoni fesztiválon már tavaly nagy sikert arattak, idén pedig díjat nyertek, a mostani erdélyi turné előtt pedig Normandiában léptek fel. Hogyan működnek néptáncelőadásaik a külföldi közönség előtt?
– A kritikákban azt emelték ki, hogy van egy közép-európai eszköztár – zene, tánc –, viszont a téma a franciákat is érinti, hiszen ott is a nők fele találkozott erőszakkal. A téma ismerős, a nyelvezetben van egy általánosan értelmezhető rendszer, de az eszköztár egzotikus nekik, hiszen nem klasszikus balett. Ezek ötvözete fogja meg őket.

– Mostani erdélyi turnéjukon a Hontalanítás című darabjukat mutatják be. Mit gondol, hogyan fog működni itt az előadás?
– Aki ismeri a kisebbségi lét bármilyen formáját, megérti. Inkább érzésekről van szó: érzi-e milyen, amikor nem csinálhatja azt, amit szeretne, már nem állhat oda, ahova akar, amikor már nem olyan a zene, ahogyan szeretné. Lehet, hogy itt a kitelepítés konkrétan nem történt meg, de a kirekesztés igen.

– Van-e olyan téma, amit még nem „fordított” táncra, zenére?
– Több is van, egyiken már másfél éve dolgozom. Hosszú ideje zavar, amikor a politika beleavatkozik a művészet, a színház életébe. Történelmi tények vannak erről, beszélhetünk akár Bartók Béláról, az ötvenes évek Rákosi-korszakáról, a csehszlovákiai kommunista időkről, a nácikról, de ez érvényes ma is, akár a székelyföldi kulturális intézményekre is, ki egy polgármesterrel, ki egy szponzorral harcol.

Fontos megmaradni, de közben miért ne fejlődhetnénk? Én szeretnék fejlődni is, nem csak megmaradni és várni. Hozzunk mi is létre valamit, amire valamikor majd úgy tekintenek vissza hagyományként, mint ahogyan mi tekintünk most vissza. Sajnos ebben kevés partnert találok, talán ez komfortosabb, de én nyughatatlan vagyok.

– Mi a kedvenc része a munkájából?
– Az utolsó egy hónapos folyamat, amikor már majdnem minden helyére áll. Azt nagyon szeretem. Amikor kész van, akkor tudja meg valójában az ember, hogyan kellene megcsinálni (kacag).