Kis emberek nagy írója. Kilencven éves lenne Bálint Tibor

Nem tudom, hogy valamelyik kolozsvári kocsmában lehet-e még érezni azt a fílinget, amit a kilencvenes években még igen, s amelyet egy író oly szépen tudott leírni és átadni. Bálint Tibor kocsmafigurái, az esetlen, az élet által megtépázott, szerethető kisemberei vajon élnek-e még itt-ott, van-e helyük a mai világban..?

Vannak-e olyan nagyszájú, „életművésznek” hívott linkek, mint Hektor a Zokogó majomból? Vagy Ciceri, a gyerek, Robot Robi „gazdája”, aki meg volt győződve arról, hogy a nap is neki kel fel?

1996 nyarán, egy székelyudvarhelyi, Szabó Gyulával közös könyvbemutatón volt alkalmam látni és hallani és egy kőkemény megnyilatkozást tőle. Abban az évben jelent meg a Bábel toronyháza című regénye, amely lezárta a Zokogó majommal és a Zarándoklás a panaszfalhoz című könyvvel együtt alkotott trilógiáját. A regényben a romániai magyarság kommunizmus alatti évtizedeit írta meg igen szókimondóan, hitelesen, és a találkozón is elég kemény hangnemben tette fel a kérdéseit a szakmának: hol vannak azok az írások, amelyek állítólag az íróasztalok fiókjaiban lapultak 1989 decembere előtt? Az elképzelt válasz meglehetősen prózai és a szó szoros értelmében semmitmondó volt, hiszen a rendszerváltás utáni hetedik évet írtuk éppen akkor, s bizony ilyen kéziratból édeskevés került elő... De ki kellett mondani ezt is.

Mint ahogy azt is ki kell, hogy az irodalomban is vannak jövő-menő divatok, egyik-másik írót „felkapják”, majd „elsüllyesztik”, netán elfeledik. Hiába van egy irodalmi műnek értéke, veleje, az értéket mégiscsak a marketing hordozza manapság: mennyi írnak, beszélnek, értekeznek róla, mennyire van „divatja”. Egy Bálint Tibornak, egy Székely Jánosnak, egy Karácsony Benőnek, egy Szabó Gyulának talán soha nem volt „divatja”, de talán ez így is van jól – szerencséjükre oly korban éltek, vagy úgy viszonyult hozzájuk az utókor, hogy az említett évtizedekben – és főleg a Kriterion kiadó 1969. évi megjelenése után – könyveik elég nagy példányszámban jelenhettek meg. Ez nemcsak azt jelentette, hogy akkoriban igen sok olvasóhoz eljuthattak, de azt is, hogy manapság egy-egy antikváriumbann vagy közkönyvtárban szinte a teljes életmű fellelhető, még ha megsárgult könyvek formájában is.

Bálint Tibor írásai időtállóak, talán ma is ugyanolyan kedvvel olvasunk el egy novellát, karcolatot, kis történetet tőle, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt.

Nem beszélve a nagy és nagyon nagy regényeiről: a Zokogó majom már több mint négy évtizede lehet a könyvespolcokon – a jellegzetes Bálint-figurák ma is életre kelnek belőle, ha beleforgat az ember, akárcsak második nagyregényéből, a Zarándoklás a panaszfalhoz címűből. S a kilencvenes évek elején a kommunizmus kegyetlen éveit és magát Ceauşescut regényben megörökítő Bábel toronyháza is nagyon fontos állomás mind az író életében, mind pedig az erdélyi magyar prózairodalom 1989 utáni történetében.

A rövidnadrágos, maszatos kis csibészektől a lerongyolódott értelmiségieken keresztül a külvárosi lumpenekig, részegesekig mindenki jelen van Bálint Tibor írásaiban, hiszen ő a hétköznapi alakok, kisemberek „szereposztója” volt. Akárcsak Tomcsa Udvarhelyen – fűzhetnénk hozzá. Történetei filmszerűek, nevettetnek, elszomorítanak – adott esetben az olvasó a szereplők között érezheti magát: egy lerobbant bérházban, egy külvárosi házikóban vagy egy áporodott levegőjű kocsmában, egyszerű, hétköznapi helyzetekben.

Egyik életrajzírója, monográfusa, Bertha Zoltán így ír könyvében (Bertha Zoltán: Bálint Tibor, Akadémiai Kiadó, 1990) a Zokogó majomról: „Bálint Tibor társadalmi nagyregénye is egy zárt közösség mélyvilágát fedi fel, mint a Márquezé. Itt a harmincas évek kolozsvári külvárosának, peremvidékének képe, a lumpenproletár, lumpenkispolgár közösségek élete tárulkozik föl. S abban is tipológiai rokonság villan a két mű között, hogy a Zokogó majomban is olyan hős indítja a regényt – az író-főhős édesapja –, aki a történelem alá szorított térben és létben fantasztikus ötletekkel, kísérletekkel, fantazmagóriákkal akar fennmaradni, aki hóbortos találmányokkal próbálja a maga szerencséjét kovácsolni.” 

Ugyanez az irodalomtörténész pedig húsz évvel ezelőtt, Bálint Tibor halála után írta a következő sorokat: „Nemigen akadt komoly kortársa, nemzedéki pályatársa, kritikusa vagy olvasója, akit ne nyűgözött volna le látásának, stílusának, ábrázoló nyelvi erejének különös hatása, kivételes szuggesztivitása. A faluról a városba sodródó cselédség, a külvárosi, peremvidéki szegénység, a tengődő kisiparosság, a fülledt levegőjű munkásnegyedek hírhozójaként lépett az irodalomba – s azonnal költőivé mélyítve vaskos élményeit, a próza, az elbeszélés megjelenítő hitelességét valami lélekbolygatón igézetes líraisággal átszínezve-stilizálva, egyszersmind modernizálva.

Kezdettől egészen eredeti hangjának felerősítésében egy Krúdy, egy Tamási, egy Gelléri szellemujja, vagy messzebbről főként a nagy oroszok, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov szellemi-művészi inspirációja segítette,

légies, »tündéri« hangulatsugárzó realizmusa, hétköznapokat »elvarázsoló«, csendes vagy lármás utcákba, lépcsőházakba »angyaljárást« idéző történt történetmondása fényévnyire kerülte el az ötvenes évek szocreáljának és proletkultjának bornírt kívánalmait.”   

Bálint Tibor ma lenne kilencven éves, de már több mint két évtizede, 2002. január 28-án távozott közülünk. De a történetei itt maradtak: lapozzuk fel tehát némelyiket egy csendesebb hétköznapi délutánon.

– ez az egyik legszenvedélyesebb vallomása a szülőföldről, az, amely nem tud nem eszünkbe jutni, amikor a Házsongárdi temetőben, fekete sírkőlapja mellett állunk.

Halálának tizedik évfordulóján, 2012-ben a Román Televízió Magyar Adása készített róla egy igen hangulatos összeállítást, itt pedig a Kultúra.hu öszeállítását lehet elolvasni, ami halálának huszadik évfordulójára készült.