HIRDETÉS
Bár sokan hajlamosak a diktatúra időszakát nosztalgiával emlegetni, a rendszerváltás forradalmi jellegét elvitatni, az eredményeit megkérdőjelezni, Novák Csaba Zoltán történész, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője szerint ezt nem érdemes feketén vagy fehéren látni. „Akik elvitatják ennek az eseménynek a forradalmi jellegét, azok tévednek, ugyanis a rendszerváltás egy többlépcsős folyamatból áll, amelynek egyértelműen része volt a népi forradalom, a felkelés a hatalom ellen. Temesváron, vagy azokon a településeken, ahol a diktátor házaspár menekülése előtt tömegmegmozdulások voltak, ott mindenképpen forradalmi jellegű cselekvéseket hajtottak végre, ugyanakkor volt a hatalom átvétele szempontjából egy másik folyamat is: nem egy forradalmi csoportosulás vette át a hatalmat, hanem olyan emberekből álló csoportok, amelyeknek a többsége valamikor a pártállamhoz kötődött.
De nagyon ritka az a történelmi példa, ahol ilyen jellegű forradalom után egyértelműen az utcáról kikerülő emberek veszik át a hatalmat.
Romániában nem is épülhetett ki olyan típusú ellenzék, olyan típusú szerveződési kísérlet, amely esetleg egy teljesen új elitet tudott volna előállítani” – vélekedik a talán legtöbbet vitatott kérdésről Novák.
A történész hozzáteszi: egyértelmű, hogy a rendszerváltás után egy hosszú folyamat kezdődött el, egy kezdetben nem túl egyértelmű, lassú átalakulás, amelynek voltak nyertesei, vesztesei. De itt is teljes átalakulásról beszélünk, hiszen a politikai rendszer és a gazdasági rendszer is megváltozott, elindultak különböző társadalmi folyamatok, egyes rétegek lecsúszása, ellehetetlenedése kezdődött el, más rétegeknek a felemelkedése. Novák Csaba Zoltán szerint a rendszer kiváltságosainak számító bányászok például egyértelmű vesztesei lettek ennek a rendszerváltásnak, ezzel magyarázhatók az első évtizedek bányászjárásai is.
És én ezért gondolom, hogy sikeres történet a romániai rendszerváltás, mert az Európai Unióhoz, a NATO-hoz való csatlakozás új struktúrába emelte Romániát, és minden jel szerint ez garantálja a biztonságot és az ország továbbfejlődési lehetőségét. Most látjuk igazán, hogy ez menyire fontos, amikor a szomszédban háború dúl” – mutatott rá a történész.
„Nem. Sajnos nem” – válaszolja határozottan Köllő Imre, amikor azt kérdezzük tőle, hogy több mint három évtizeddel a forradalmi események után hogyan látja, megérte-e utcára vonulni. A gyergyóditrói férfit a predeali 21-es számú hegyivadász alakulat másodéves katonájaként több bajtársával együtt vezényelték az utcára, közülük többet is a biztos halálba küldve. Szemtanúja volt két Hargita megyei kiskatona – Müller László és Imets László – halálának is, amit mindmáig feldolgozhatatlan traumaként cipel magával. „A legszomorúbb, hogy még mai napig sem tudtak igazságot szolgáltatni. Ártatlan emberek haltak meg, s ennyi év elteltével sem tudjuk ki, honnan és miért lőtt. Számomra szinte hihetetlen, hogy senkit sem vontak felelősségre az akkor történtekért” – reagál vehemensen.
Harminchárom év telt el – teszi hozzá – és ő minden évben karácsony tájékán újraéli az 1989-es eseményeket, harminchárom éve képtelen olyan filmet megnézni, amelyben fegyverropogás hallható.
A csíkszeredai Müller Lászlóról mesél, arról „a szerény és lelkes kiskatonáról, aki gyönyörűen rajzolt” és akivel ő is jó barátságban volt. „December 22-ről 23-ra virradó éjszaka bevittek minket Predeálról Brassóba, azt mondták, helyt kell állni. Müller Laci mellettem ült a kocsin, a Modarom szálloda közelében álltunk meg, rossz helyen tudott a sofőrünk leparkolni.
Müller Lacit, Imets Lacit és még néhányukat sajnos el kellett engedni, meghaltak. Müller Lacit fején találta a lövés, nem szenvedett, szörnyethalt. Hátrahúztam az autó hátsó kerekéhez, megnéztem, már nem volt pulzusa. Az elesett bajtársakat egy fásszínnek sem nevezhető faépületbe dobták be egy kupacba. Mai napig nem tudni, ki a felelős mindezekért, hogy történhetett meg ilyesmi. Kivezényeltek az utcára, noha nem voltunk kiképezve utcai harcokra. Nem, nem érte meg, hogy életeket ontottak ki igazságtalanul. Miért haltak meg, én is azt kérdezem, miért?” – kérdez vissza a könnyeivel küszködő férfi.
Bakó Zoltán újságíró 1989-ben a Vörös Zászló napilap szerkesztője volt Marosvásárhelyen, úgy emlékszik vissza, hogy ugyanolyan bágyadt-ványadt tél volt, mint mostanság, s ők várakoztak a karácsonyra, s egy hátha-jobb új évre.
„Akkor már jövögettek a hírek Temesvárról, s valahogy benne volt a levegőben a feszültség. De hogy ebből országos, na jó, majdnem országos ramazúri lesz, arra gondolni sem mertem. Még akkor sem, amikor a marosvásárhelyi tömbházbeli szomszédasszonyom betoppant, s rám nem reccsent:
Hát így kezdődött nekem a téli napforduló estéje ’89-ben. Tolongtunk a tömegben, valahonnan – ma sem tudom honnan, kitől – égő gyertya került a kezembe. De hát mindenkinek volt, s a sok mindenki, hozzám hasonlóan nem tudta, honnan, kitől. Aztán kialudtak a fények, az emberek kiabálták, hogy Ceauşescu le (Ceauşescu jos!), meg hogy erőszak nélkül (fără violență), közben meg hallgattam, mint hullnak apró darabokra a mögöttem levő Romarta üzlet vastag üvegfalai. Később kelepelni kezdett néhány gépfegyver, meg egyéb lövő alkalmatosság, a sötét égen nyomjelző lövedékek szálldostak a Kövesdomb felé, mi meg rohantuk a Hosszú utca felé, mintha a golyóknak arra nem lett volna bejárásuk. Néhány lépésnyire tőlem lőtték le Hegyi Lajost, a fiatal tanárt, de ezt csak másnap, a világosságban tudtam meg. Mint ahogyan azt is, hogy rajta kívül még öt halottja volt az előtte való este eseményeinek. Akkor egy tömbház piciny konyhájában leltünk menedékre legalább negyedszázan, s szinte senki nem ismerte a mellette állót” – eleveníti fel a ma már nyugdíjas újságíró, hogy milyen idők is jártak akkoriban Vásárhelyen is.
És a bekövetkezett szép, új, szabad életről is van véleménye Bakó Zoltánnak. Ebben az életben például osztódással szaporodtak a forradalmisták azért a plusz juttatásért, üzlethelyiségért, hektárnyi termőföldért meg egyebekért. „Olyat is láttam, hogy egy fő-fő-forradalmár a lövöldözéskor Vásárhelyen sem volt, de büszkén viselte a vásárhelyi forradalmár-hős címet, amivel időnként élt és visszaélt. Ezek mellett elvegetáltak az egykori illegalisták, kitermelődött egy új arisztokrácia, amelyik vulkánfíber bőröndben hordja vagy kapja a megvesztegetés-májasát, lassan már nem is indulhat közéleti vagy bármilyen megmérettetésre egy-egy politikus, ha nem ült kicsidég vagy kicsit többet tömlöcben megvesztegetés, csalás, hivatali visszaélés miatt. Együtt élő nemzetiségből kisebbségi lettem, akit bárki utasíthat, hogy lovagoljon csak vissza az ázsiai pusztára, pedig lovam sem volt sohasem. Legutóbb azért kellene lesülnie a bőrnek az orcámról, mert egymást túllicitálva szidják-mocskolják az osztrák sógort – aki nekem sincs a szívem csücskében –, amiért elrontotta a felső tízezer csengeni való játékát.
1989 eseményei őt nem szabadították fel, évekig csak önmagát kereste – fogalmaz Ványolós István székelyudvarhelyi nyugalmazott történelemtanár. „Csak utána találtam önmagam, és ez már egészen más, reményteljesebb önmagam volt, éltem a magam természetes életét. ’89 mostani szemmel, lélekkel egészen más. Akkor én meg voltam rémülve, hogy hogyan tudnak az emberek egyik pillanatról a másikra megváltozni, és olyan dolgokat művelni, amit műveltek. Nekem volt egy természetes medre az életemnek, egy kettős élet, mert szabadon gondolkodni, érezni csak a családban lehetett, szűkebb baráti, rokoni körben, és ott is veszélyeknek kitéve. És akkor hirtelen megváltozott a világ, és minden összefolyt, és mindenki azt mondhatott, amit akart. Azt éreztem, hogy ez már nem szabadság, hanem szabadosság, az értékek elértéktelenedése nagy mértékű volt. Akartam, reméltem én is a változást, mint mindenki. De akkor nem is gondoltam azt, hogy változhat, és aztán változott.” Hozzátette, akkor is voltak elképzelések megfogni a jövőt, noha nem minden úgy sikerült, ahogy remélték.
„Most visszanézek enyhe rezignáltsággal, hogy ez is eltelt. Viszont a remény hangja is meg kell legyen, pedagógusként nem mondhatok mást, mint azt, hogy valóban érdemes élni, küzdeni, a két végletet kerülni kell, a jó görög középutat kell követni.
Akkor 32 évvel fiatalabbak voltunk, más gondolatokkal, más érzésekkel, és közben a világ is jócskán változott körülöttünk. Most tudok csak istenigazából indulatmentesen beszélni a forradalmakról. Egy forradalom az észnek a csődje, amikor képtelen önmagát szervezni egy társadalom, akkor a felgyülemlett emberiségfeszültségek esztelenül pusztítótan felrobbannak, és aztán megint kínkeservesen a zavaros vízből amig tiszta víz lesz, kell építeni, dolgozni rajta.”
Számára mindenekelőtt a szabadság, az újrakezdés ígéretét és illúzióját hordozták a 33 évvel ezelőtti események – mutat rá Csinta Samu sepsiszentgyörgyi újságíró. „Mert hiába készültem korábban is folyamatosan újságírónak, csak a rendszerváltó események nyomán érkezett el az idő a váltásra. Ugyanakkor elképesztő utazási, világlátási éhség tombolt bennem, és a kilencvenes évek minden tekintetben elhozta a beteljesülést. A személyes sikereimen túl természetesen számomra is nagyon hamar egyértelmű vált, hogy a társadalom, az emberek tudati fejlődése messze elmaradt a gazdasági átalakulások-fejlődések mögött, sőt, egyenesen fékezték azt.
Miközben tagadhatatlan, hogy az anyanyelvhasználat, a szimbólumaink személyes használatának terén, az anyaországgal való kapcsolattartás tekintetében jelentős az előrelépés. De hát ahogy mondani szokás: mihez képest?”
Hozzátette, személy szerint sokat kapott az elmúlt három évtizedtől, a csalódásokkal együtt az egyenleg mindenképpen pozitív. „Igyekszem empátiával kezelni a fanyalgókat is, de úgy gondolom, hogy jóval több haszonélvezője van a ’89-es változásoknak, mint kárvallottja. Ez a »felfordulás« is kitermelte a maga áldozati nemzedékét, kárvallottjait, úgy tűnik, minden nagyobb léptékű gazdasági átalakulás járulékos károkkal társul.”
Füleki Zoltán a ’89-es csíkszeredai szervezkedés egyik tagja volt, visszatekintve az akkori időszakra, hangsúlyozza, a remény az ő szemében is benne volt. „Csak ne feledjük el, hogy azóta én is szemüveget hordok, eltelt fölöttünk is harminchárom év. Nem lehet olyan ésszel gondolkodni, mint akkor. Teljesen más világban nőttünk fel, és körülöttünk teljesen megváltozott a világ. Nem tudom, hogy ez a forradalomnak köszönhetően változott, vagy amúgy is változott volna, hiszen az élet valamilyen formában megy előre, akár diktatórikus rendszer van, akár demokrácia.” Azt azonban kiemeli, nem gondolta volna akkor azt, hogy 33 év távlatában ilyen nagy lesz a nemzeti gyűlölködés, és hogy még kiélezettebb politikai fegyver lesz ez egy többpártrendszeri demokráciában.
Például ’89-ben egyetlen magyar újságban sem szabadott leírni, hogy Csíkszereda, csak románul szabadott használni a helységneveket. És jusson eszünkbe az is, hogy akkor már tervben volt, és neki is fogtak a falvakat lebontani. Azt se feledjük el, hogy teljes elnyomásban volt a magyar kultúra, és most meg hány kulturális intézményünk van? Vannak magyar iskoláink, a bölcsődétől az egyetemig magyarul lehet tanulni. Persze nem úgy, ahogy mi szeretnénk, de azért mégis szabad használni a magyar nyelvet, akár a közigazgatásban is. Aztán meg ott van a szólás szabadsága, és hát kinyílt a világ, lehet utazni bárhová. Sok minden megvalósult, sok minden nem, de a világ is változott, és ennek részesei vagyunk mi is.”
Romániát teljesen felkészületlenül érte az önálló, versenyre épülő gazdasági és társadalmi átalakulás ’89 decemberét követően – véli Nagy Benedek, csíkszeredai közíró, helytörténész. „ Ennek nem csak politikai okai, hanem nemzetkarakterológiai okai is voltak. A pacifizmus, a kicsi pénz kicsi foci mentalitás, a korrupció mint túlélési stratégia stb. Egy régi mondás szerint: ebnek húzzák padra fejét, eb húzza a pad alá. Körülbelül így állunk most. A romániai társadalom fiatal, életrevaló kategóriái többnyire elmentek Nyugatra, ahol, láss csodát, nagy többségükben kiválóan helytállak, és beilleszkedtek.
Ez a kiesés, az értékek kiáramlására minden téren súlyos, beleértve a politikai osztály minőségét is.” És hogy szerinte mi lenne ebből kiút? Az oktatás teljes reformja, a versenyhelyzet mindent felülíró szisztémájának az elfogadtatása a társadalomban, a valós decentralizáció, amely az állami struktúrák nagymérvű leépítésével járna elsősorban – sorolja. „Minderre kevés a remény ma Romániában. Akkor pedig marad az Európa hátsó udvarán való kényszermenetelésünk.”
A kollektív emlékezet hajlamos bizonyos dolgokról megfeledkezni, esetenként nosztalgiával gondolni vissza a szocializmus időszakára, de a rendszer visszasíróinak azt szokta mondani Novák Csaba Zoltán, hogy képzeletben utazzanak vissza az 1980-as évekbe, vagy lapozzanak bele történelmi munkákba, s rögtön kiderül, hogy a rendszerváltás előtti évtized egy sötét, nyirkos, hideg, ködös lepusztult világ volt. Ráadásul kisebbségi szempontból az elmúlt száz év talán legsötétebb időszaka volt a nyolcvanas évek, a román állam akkor már nyíltan a kisebbségek felszámolására törekedett.
meg kell nézni, hogy hány intézményünk volt akkor és most. Summa summárum azt gondolom, hogy az ország jó irányba mozdult el. És ha lassúbb is ez a folyamat, mint sok más országban, egyértelműen látható, hogy ez volt a jó irány Románia szempontjából” – állítja Novák.
Hozzáteszi: még sokáig fogjuk azonban hordozni az egykori diktatúra maradványait, akaratunk ellenére nyomokat, beidegződéseket viszünk tovább, hiszen abban rendszerben szocializálódtunk. Társadalmi reflexekben, mentalitásban és fizikai téreben is – például az akkor épülő tömbáznegyedek révén – az előző rendszer még hosszú ideig itt lesz velünk.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
