Az egyszerű rúgóra járó férfiak érzései aránylag kevés tartógerendából vannak összerakva, az élet alapjai tulajdonképpen a következők: szex, sör, foci – és persze a rockzene, mondjuk leghamarabb az AC/DC vagy a Ramones a maga kőkemény egyszerűségével. Na, most, ezt a fajta pasit hogyan öltöztetnétek fel...? Egészen biztosan vászontornacipőbe, szűk, klasszikus farmerbe, sima pólóba és egy bőrdzsekibe – ugyanis ez a szerelés az egyszerűségénél fogva nagyszerű.
Induljunk lentről, hiszen mint korábban írtuk, a klasszikus férfiöltözködés csúcsa az öltöny, de azt nem mindig hordjuk, az öltözködés mindig a cipőnél kezdődik, csak utána jön a nadrág, az ing, a pulcsi, a zakók és mellények, a nyakkendő, mellette a zokni és az alsónemű. Most kivételt teszünk, mert a tornacipő színe mindegy (is), de ha a nagy négyest egyszerűre és nagyszerűre szeretnénk összeállítani, ríkító színekben pompázó sneakert azért ne húzzunk a lábunkra, legalábbis most ne.
A nagy sportszergyártók sneaker-ei (magyarul surranónak ismertük meg) ma már elárasztották a világpiacot, annyira, hogy még az öltönyhöz is „adidászt” húzunk, a kifejezetten a fiataloknak gyártott márkák (pl. a Vans) egyeduralkodók lettek. Ám ott van a nagy klasszikus, a száras Converse, a vászontornacipők alfája és omegája, ami az 1910-es években kosárlabda-cipőként jelent meg Amerikában, Chuck Taylor sportoló volt az első, aki a nevét adta hozzá, a mai napig a cipőkön ott virít az aláírása.
A kilencvenes években csak kínai másolata létezett kies hazánkban, annak is a fekete-fehér, minimalista verziója – de az eredeti is erről szól, a minimalizmusról, ma már semmiképpen sem a komfortról vagy a megalkuvásról.
Aki a száras Convers-ből az alapszínűek valamelyikét, a fehéret, feketét, pirosat vagy szürkét hordja, annak a lelke mélyén ott lapul a rakendról. De bármilyen sportcipő jöhet, ha nem feltűnő – óriási méretben, nagy márkajelzéssel önmagában is gáz.
Az eredetileg az észak-amerikai aranyásók számára készült farmernadrág a huszadik században folyamatos átalakuláson ment keresztül – az ötvenes években lett nagyon népszerű, aztán a hatvanas években trapéz lett, majd egyre jobban szűkült. Az elhasznált, szakadt farmert a Ramones együttesnek köszönhetjük, tulajdonképpen a bőrdzsekiből, pólóból, szakadt farmerből és tornacipőből álló szerelés a védjegyükké lett. Joey, Dee Dee, Johnny és Tommy Ramone (utóbit hívjuk bátran Tamásnak, hiszen 1956-ban New Yorkba került budapesti magyar srác volt, Erdélyi vezetéknévvel) azonban nem habkővel és ollóval dolgoztak a nadrágjuk kopottá tételén, hanem ez úgy sikerült nekik, hogy a zenekari turnék alatt tényleg leszakadt róluk.
A klasszikus póló, angolosan a T-shirt tulajdonképpen egy gombok, gallér és ujjak nélküli „egybeing” volt, amit – le kell ezt még írni..? – szintén a katonásdinak és a tengerészeknek köszönhetünk, ugyanis az első világháborúban a katonaingek alá jött nagyon jól. A harmincas években már nem alsóneműként használták, az ötvenes-hatvanas években pedig ez is elterjedt a „gaz és imparialista” nyugatról, akárcsak a farmer, illetve a rockandroll, mint életérzés.
A póló adott esetben sugározza a szexualitást, hiszen ráfeszül az ember felsőtestére, a fehér szín pedig a tisztaság érzését is adja, nem csoda, hogy a legvonzóbb dolgok közé tartozik. Anyaga mindenképp a pamut legyen, más szóba se jöhet – a sportos, műanyag alapú trikók (például a kedvenc focicsapatod meze) nagyon izzasztanak, ha egy bőrdzseki van felettük, úgyhogy csak csínján velük.
A viseltes motoros dzsekiket (az említett Perfecto modellek) és az eljárt sarkú, talpú tornacipőket szintén a Ramones eredeti tagjai hozták divatba sokadjára, de a hetvenes évek végén nemcsak ők, hanem a brit punkegyüttesek, például a Sex Pistols vagy a Clash tagjai is ilyen szerelésben léptek fel és léteztek. A punkoknál nem nagyon volt külön fellépő cucc, mint Mick Jaggernél vagy Michael Jacksonnál, ők ugyanazt hordták addig, amíg a szó szoros értelmében szakadtak lettek. Mielőtt Brian Epstein a Beatles menedzsere lett volna, és rájuk szabatta volna az egyébként szűk és dögös fekete, illetve szürke öltönyöket, bizony John Lennonék is bőrdzsekikben tolták Hamburgban és otthon, Liverpoolban a Cavern Clubban vagy a Casbah-ban – nekik is köszönhetjük, hogy a bőrdzseki ma már nem mehet ki divatból, de persze egyebet is, pl. a Chelsea-bokacsizmát. Meg hát zenét, ugye, ami ma is él.
A bőrdzsekik is egyértelműen a katonaruhákból alakultak át, az ún. pilótadzsekik az első világháborúban jelentek meg, majd tovább fejlődtek – ezek több ágra mentek szét, pl. más a repülős-dzseki (vagy aviator-kabát), amelynek prémbetétje is van, és más az ún. bomberdzseki. Utóbbi bélelt és vékonyabb, műszálas anyagból készült, a hetvenes-nyolcvanas években ez is a punkdivat része lett.
Az örök klasszikus viszont a cipzáras, zsebes, fekete színű, bőrből készült motorosdzseki, amit a húszas években alkottak meg, de az ötvenes években olyanok hozták be divatba, mint Marlon Brando vagy Elvis Presley
– James Dean piros dzsekije a Haragban a világgal (1956) című filmben még nem bőrből volt. Ha már a mozis bőrdzsekik szóba kerültek, akkor had említsünk meg néhány klasszikus, felejthetetlen alakítást, amelyekhez a különböző bőrdzsekik úgy hozzátartoztak, mint az összeragadt bodobácsok a temetőhöz: John Travolta a Grease-ben, Brad Pitt a Harcosok klubjában, Tom Cruise a Top Gunban, Harrison Ford az Indiana Jones-ben és mások.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.