Ezek voltak az év legjobb és legrosszabb film- és sorozatélményei

Az év filmje: Joker

Nagybetűs moziélmény, hatalmas színészi teljesítmény, a művész- és a közönségfilm határmezsgyéjén ügyesen lavírozó alkotás, amelyben ismert képregényfigura kap egy rendkívül elmélyített ábrázolást. Kritikámnak azt a címet adtam, hogy Ha nem Jokerről szólna ez a film, a kutyát sem érdekelné, és ez tényleg így van, hiszen Todd Philips rendező egy közismert fiktív nemezis karakterdrámáját készítette el, akit ha történetesen Joe-nak hívnának, negyedennyien sem néztek meg, hiába a bohócmaszk és a folytonos küzdelem az meg nem értettség burkából való kitörésre. De így, hogy Joker „születését” látjuk a vásznon, annak minden mellékes kontextusával, elképzelt helyzeteivel, megadta a löketet a filmnek, ami átlépte az egymilliárd dolláros jegybevételt, és amit azóta is különböző filmes díjakra jelölnek. Ha a főszerepet játszó Joaquin Phoenix nem kap Oscart ezért a színészi teljesítményért, akkor nincs igazság a földön.

Ha nem Jokerről szólna ez a film, a kutyát sem érdekelné

Hogyan lesz egy elnyomott, pszichés problémákkal küzdő átlagemberből az egyik legismertebb fiktív gonosztevő? A káoszt megtestesítő Jokerről most Todd Phillips készített a néző retinájába és agyába égő, korszakalkotó filmet, olyat, amely tagadhatatlanul a popkultúra részévé vált. Kritika.

Az év legjobb filmélményei: The Irishman, Once Upon a Time... in Hollywood, The Two Popes, Avengers: Endgame, Valan, Akik maradtak, Déva

Egy dolgot sajnálok a legjobban: hogy Az írt nem moziban láthattam, hiszen Martin Scorsese közel három és fél órás gengsztereposza mozivászonra készült, csak épp egyik hollywoodi stúdió sem vállalta be a készítési költségeket, így végül a Netflixnél készült el, ami értelemszerűen ezen a platformon való nemzetközi forgalmazást jelent a limitált moziforgalmazáson túl. Ez az a film, amire tényleg időt kellett szakítani, ha az ember egy leültében szeretné megnézni, de megéri, hiszen egy pillanatig sem ült le a cselekmény, Scorsese pedig ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb rendezők között a helye. A színészek digitális megfiatalítása nem bizonyult a legjobb megoldásnak, de ez legyen a legnagyobb baj: Robert De Niro, Joe Pesci és Al Pacino színészlegendák jutalomjátéka ez a film, ami bevonul majd a nagy klasszikusok közé.

Az ír: megfiatalított maffiózók harcai, öreg gengszterek kudarcai

Bár mozifilmnek készült, rövid moziforgalmazás után vált mindenki számára elérhetővé vált Martin Scorsese legújabb filmje, annak köszönhetően, hogy a Netflix forgalmazza az alkotást. A film azonban nem annyira az érdemei miatt, hanem a forgalmazási körülményei és a vele szemben álló trendek miatt került be a köztudatba.

Szép és igaz mese, amelynek a végén Tarantino ismét pofán üt – vezette fel a Tarantino-rajongó Katona Zoltán kolléga a rendező új filmjéről szóló kritikáját. A filmben minden benne van, amiért odavagyunk az ikonikus rendezőért, aki ezúttal két kitalált karaktert állított egy igaz történet középpontjába, a végén pedig mindent megcsavar és „átírja a történelmet”. Ilyen húzásra is csak Tarantino képes, aki hatalmas filmet szállított idén nyáron. A Once Upon a Time... in Hollywood maradandó élmény, és csak reméljük, hogy van még legalább egy ilyen kaliberű filmterv a rendező tarsolyában, mielőtt bejelentése szerint végleg visszavonulna a pályáról.

Szép és igaz mese, amelynek a végén Tarantino ismét pofán üt

Egyszerre szép, varázslatos, kőkemény, melankolikus és úgy véres az új Tarantino-film, hogy hahotázom rajta. Egy igaz történethez hozzáadott fikciós sztori, ami akkorát csavart a végén, hogy szinte úgy ugráltam a moziszékben, mint egy koncerten. Spoilermentes kritika.

Az év talán legjobb feelgod-filmje a The Two Popes, ami XVI. Benedek és utódja, Ferenc pápa dilemmáit és párbeszédeit dramatizálja. Egyfajta életrajzi film helyenként dokumentarista stílusban, a közelmúlt történéseiből kiindulva, és egy kellően megosztó ember életét nagyvonalakban bemutatva. A párbeszédekben két határozott és időnként makacs jellem csap össze, akik a végtelenségig kiállnak saját igazuk mellett – írtuk a nemrég megjelent kritikánkban. Még sok ilyen, egyházi vezetőről szóló filmet!

A pápák is emberek

Évekkel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy két pápa beszélgessen egymással, most azonban Fernando Meirelles filmjének köszönhetően abba is betekintést nyerünk, hogy milyen, amikor két pápa focimeccset néznek egymással. Kritika A két pápa című filmről.

Az eddig 22 filmet számláló Marvel filmes univerzum első fejezetét zárták le az ambiciózus és érzelmi hullámvasutat felvonultató Avengers: Endgameben, ami azért is volt nagy teljesítmény, mert a készítők felnőttek a feladathoz, és rendkívül szórakoztatóan és izgalmasan zárták le azt annak a világnak az építését, amit tizenegy évvel azelőtt kezdtek el, ráadásul úgy, hogy az Endgamet megelőző Infinity War, levegőben lógó és sokkoló befejezését is sikerült feloldani. Ha ilyen nagyvolumenű volt az első etap lezárása, milyen lesz a következőé? – merül fel jogosan a kérdés, amire a választ várhatóan újabb tíz év múlva kaphatjuk meg.

Bosszúállók – Végjáték: a szuperhősfilm, aminek lelke van

Egy korszak végére került pont a Marvel filmes univerzumának történetében. A 11 éve, 21 filmen keresztül épített történetfolyam elérkezett a hattyúdalához, és az Endgame címet viselő negyedik Bosszúállók (Avengers) film az összes eddigi alkotást is méltóképpen zárja le.

Egy film, ami ízig-vérig erdélyi. Bagota Béla első nagyjátékfilmje, a Valan rendkívül pozitív fogadtatásban részesült nálunk, hiszen egy olyan történetet mesél el, ami bármelyik erdélyi településen megtörténhetett volna. A Balánbányán forgatott alkotás története koherens, és annak ellenére, hogy milyen szörnyűségeket mutat be, nagyon is élvezhető, a kiválasztott helyszín pedig tökéletesnek bizonyult az egyedi atmoszféra megteremtéséhez. Mintha csak a szomszédban járnának a szereplők…

Valan – nyomozás a múlt által kísértett, magára hagyott bányavárosban

Ízig-vérig erdélyi alkotás, amit minden erdélyi magáénak érezhet, megnézése után pedig a néző retinájába ég a hegyek által körülvett téli Balánbánya képe. Fiktív történet egy kitalált városban, ami a torokszorító valóságból indul ki. Valan kritika.

Friss moziélmény az Oscar-shortlistre került magyarországi alkotás az Akik maradtak, ami egy fiatal lány és egy középkorú orvos rendkívüli barátságáról szól, a második világháborút követő időszakban, amikor a haláltáborok borzalmait a kommunizmus paranoiája váltja fel. Aldó és Klára története megindító és gyönyörűen van elmesélve. Hangsúlyos szerepet kap benne a traumafeldolgozás, a továbblépés kérdése, és azt is feszegeti a film, hogy meg lehet-e találni a boldogságot a szeretett személyek elvesztése után.

Akik maradtak: élet a kimondhatatlan borzalmak után

Két traumatizált ember egymásra talál a huszadik század legszörnyűbb időszakában. Ők azok, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait, és kénytelenek tovább élni az kimondhatatlan borzalmakkal terhelt múltjukkal és veszteségeikkel. Hogyan lehet egy ilyen helyzetből kiindulva tovább élni? Akik maradtak kritika.

Szőcs Petra első nagyjátékfilmje a Valanhoz hasonlóan Erdélyben forgott, főszereplője pedig egy albínó lány, aki egy árvaházban nevelkedik, és különleges képességeket tulajdonítanak neki. A Déva egy nagyon különleges alkotás, amivel erdélyi nézőként szintén könnyű azonosulni.

A futottak még kategória: El Camino, Să nu ucizi, Remélem legközelebb sikerül meghalnod:)

Ezekre kár volt időt pazarolni kategória: The Man Who Killed Don Quixote, The King

Egyértelműen és vitán felül idén a Csernobilt lehet az év sorozatának nevezni, hiszen a szinte semmilyen előzetes reklámkampány nélkül milliókat ültetett le a képernyők elé a történelem legnagyobb katasztrófájáról szóló ötrészes, HBO-Sky koprodukcióban készült sorozat. Megtudhattuk belőle, hogy egy hazugságok tömkelegére felépített rendszerben kirobbant katasztrófát hogyan kezeltek a hol teljes tudatlansággal, hol tagadással, hol pedig a borzasztó felismeréssel az akkori döntéshozók, és hogy milyen hatásai voltak az atomkatasztrófának az emberiség egy jelentős részére nézve. A hihetetlenül erős atmoszférájú, profin kivitelezett, az utolsó korabeli díszletet is a helyén tudó sorozat fájdalmas mementó arról, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna a meghibásodott atomreaktor katasztrófája. Hogy mennyire nagyszerűnek tartottuk a sorozatot, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy lapcsaládunkon belül ketten is írtunk róla.

Hazugságok hálójában – Csernobil megkerülhetetlen katasztrófája

A történtek után még így, harminchárom évvel is szörnyű belegondolni a „mi lett volna, ha kérdésbe?” Csernobil vonatkozásában. Mi lett volna, ha még több hazugság és titkolózás, a megingathatatlannak vélt rendszerbe vetett elvakult hit fokozta volna az atomkatasztrófa mértékét?

Fájdalmas emlékeztető a kegyetlen valóságról: Csernobil

Kegyetlen történelmi drámával állt elő az HBO: a 2019-es Csernobil című minisorozat a 33 évvel ezelőtti atomkatasztrófa eseményeit dolgozza fel. És nem is akárhogy.

Az év legjobb újoncsorozatai: Euphoria, The Boys, Dead to Me, After Life, Gösta, Years and Years, The Dark Crystal: Age of Resistance, Watchmen

Nem volt hiány meglepetésekből idén, hiszen rengeteg új sorozat indult, amelyek közül a fent felsoroltak esetében kifejezetten pozitív élményekkel álltunk fel a képernyő elől.

Az Euphoria hihetetlenül szürreális élmény volt, önpusztító tinikről, vagyis a Z-generáció szorongásairól, problémáiról, félelmeiről szól, nem tabuként kezelve a szexualitást és a droghasználatot. Zendaya és Hunter Schafer karakterei pedig sokáig nem hagynak nyugodni, hogy valami tényleg elromlott, és jobban oda kellene figyelni a felnőttkorba lépő, meg nem értett tinikre, még akkor is, ha számukra mi csak boomerek vagyunk.

Napok alatt daráltam le a The Boys első évadát, ami egy olyan valóságban játszódik, ahol a szuperhősök nagyvállalatok és politikusok szolgálatában védelmezik a világot és lépnek fel a bűnözők ellen. Ám, ahogy az minden rendszerrel lenni szokott, kívülről sokkal fényesebbnek látszik az, ami belülről rohad. Néhány elvetemült átlagember felveszi a kesztyűt a korrumpálódott szuperhősök ellen, amiből egy rendkívül szórakoztató, véres és szürreális kaland bontakozik ki, aminek alig várjuk a 2020-ban érkező új évadát.

Önpusztító tinik és arrogáns szuperhősök – ez a nyár két legjobb újoncsorozata

Alig túl az év felén, bátran jelenthetjük ki, hogy igencsak erősre sikerült a 2019-es év a sorozatok terén, nyáron pedig nemhogy pangás, de épp, hogy dömping van a folytatásos történetek palettáján, a felhozatal pedig már el is feledtette velünk, hogy az év elején mennyire a Trónok harca körül forgott szinte minden.

A gyász feldolgozásáról egy nem mindennapi helyzetben játszódó történetet szállított idén a Netflix a Dead to Me-ben, ahol a Rém rendes családból Kelly Bundyként megismert Christina Applegate, a férjét egy halálos balesetben elveszítő középkorú özvegyet alakít. A tragédiát követően az élet összehozza a Linda Cardellini által alakított Judyval, akivel több a közös pont, mint az elsőre látszik. A váratlan fordulatokat nem nélkülöző és hatalmas cliffhangerrel végződő sorozat első évada a téma komolysága ellenére könnyed szórakozásnak bizonyult, és nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy mivel rukkolnak elő a készítők a folytatásban.

Még egy gyászfeldolgozásról szóló, ennek ellenére borzasztóan vicces sorozat, a brit humor egyik kortárs nagyágyújától, Ricky Gervaistől, aki ráadásul a főszerepet játssza az After Life című sorozatában. A feleségét elvesztő kisvárosi újságíró letargiába fulladó mindennapjaiba azonban színt visznek a körülötte élők, akik mind sajátos problémákkal küzdnek, így az azokba való betekintést követően hősünk már nem feltétlenül érzi a világ legnagyobb áldozatának magát.

8 + 1 sorozat a Trónok harca utánra

Bár véget ért a világ legnépszerűbb fantasysorozata, a sorozatrajongók egyáltalán nem maradnak néznivaló nélkül, ugyanis rengeteg minőségi széria kezdődött el, vagy éppen fejeződött be az utóbbi időben. Ezek közül ajánlunk most néhányat.

Ez az ember mindenkin csak segíteni akar, de őt mindenki csak kihasználja – ezzel a címmel indítottuk kritikánkat az év talán legjobb európai (ezen belül is svéd) sorozatáról, ami, ha nincs az HBO Go, talán el sem jutott volna hozzánk. A Gösta egy abszurd helyzeteket maximálisan felfokozó, a világ talán legjobb emberéről szóló egy évados sorozat, ami görbe tükröt tart a túlzásba vitt toleranciának és a mentális problémákkal küzdő, ennélfogva elviselhetetlen, folyton a helyüket kereső embereknek.

Ez az ember mindenkin segíteni akar, de őt mindenki csak kihasználja

Gösta a legjobb ember a világon. Csendes, nem ártana a légynek sem és valamiért úgy érzi, hogy mindenkin segítenie kell, aki az útjába kerül. De családja, illetve a hozzá közel álló emberek történetesen mind olyanok, akiknek erre a csupaszív, segítőkész emberre van szükségük, hogy maximálisan kihasználják őt. Ajánl&a

Semmi jóra nem számíthatunk, ha a brit Years and Years sötét jövőképe megvalósulna. A nagyon is fiktív, de valóságon alapuló sorozat olyan társadalmi helyzeteket taglal és gondol tovább, mint a bevándorlás, transzhumanizmus, nukleáris hadviselés, a bankok összeomlása és nem utolsósorban a klímaváltozás. A jelenből vett áthallások és utalások révén rájátszik a legnagyobb aggodalmakra és félelmekre a jövőt illetően, emiatt pedig sokszor olyan, mintha egy összefüggő Black Mirror-évadot látnánk – írtam a sorozatról szóló kritikámban.

Ha ilyen lesz a jövő, akkor köszönjük szépen, nem kérünk belőle

Tévésorozat az elképzelt, egyáltalán nem biztató, sötét jövőképről? Ismerős valahonnan? Nem, ez nem a Black Mirror, hanem valami sokkal jobb. A Years and Years mondhatni a semmiből érkezett, hogy összefüggéseiben mutassa meg nekünk a következő, igencsak kedvezőtlennek tűnő évtizedet. Kritika.

Egyszerű, de mégis az utolsó képkockáig kidolgozott bábfilm (pontosabban sorozat) a The Dark Crystal: Age of Resistance, ami Jim Henson, 1982-es fantasyjének előzménytörténete. A koboldokról és az őket kizsákmányoló csúnya és gonosz skeksisekről szóló történetfolyam a jó és a rossz örökös párharcát mutatja be, és nem akar több lenni annál, ami: egy egyszerű, de szívvel lélekkel készített, könnyed szórakoztatóipari termék fantasyrajongóknak és felnőni nem akaró nagy gyerekeknek.

Ennek az előzménysorozatnak minden egyes képkockáját kidolgozták

Szimpatikus, mindenre elszánt koboldok, visszataszító és ijesztő skeksisek, csigalassú, de nagyon bölcs misztikusok, fürödni nem akaró becők – igen, ezek egy tündérmese szereplői, akiket egy kitalált világ és egy különleges erővel bíró kristály köt össze.

Az év egyik legjobb sorozata lett az HBO-égisze alatt elkészült Watchmen, ami Allan Moore ikonikus képregényének világát gondolja tovább, és amiről épp a legutóbb írtam a Ligeten. Az egyetlen baj ezzel a szériával, hogy várhatóan nem lesz folytatása, annak ellenére, hogy hatalmas potenciálok rejlenek benne.

Watchmen: álarcos igazságosztók és önbíráskodó „szuperhősök” hatalmi játszmái

Elvitathatatlan, hogy kockázatos projekt, ami nagyrészt rajongóknak készült. Az HBO Watchmen sorozata elsőre talán érthetetlennek és keszekuszának tűnik, a végére azonban helyükre kerülnek a kirakós darabkái. Ajánló.

Az év legjobb folytatásai: Fleabag, Killing Eve, Mindhunter, The End of the F***ing World, Dark, The Handmaid's Tale, Stranger Things

A zseniális Phoebe Waller-Bridge Fleabagjétől oda és vissza vannak a kritikusok, ami nem csoda, hiszen az Amazonnak készített, egy meglehetősen különc fiatal nőről szóló sorozatában a kifinomult humor mellett olyan gyomrosokat visz be a nézőnek, hogy csak kapkodják a fejüket, hogy mik történnek a mindössze 12 rész alatt. Ha az első évad egy erős nyolcas, a folytatás egy csillagos tízes, hiszen a nem hétköznapi családi történetet alaposan megcsavarta az írás mellett a főszerepet is eljátszó Waller-Bridge, és bátran nyúl ahhoz a szituációhoz, hogy mi történik, amikor valaki egy papba lesz szerelmes. És, hogy kiknek ajánlom? Mindenkinek, aki egy kicsit is szeret néha a komfortzónájából kilépni azért, hogy valami különlegesnek lehessen a részese.

A macska-egér harcot a végletekig kimaxoló Killing Eve a második szezonjának premierjekor került fel a radaromra, és nem számítottam rá, hogy mennyire jól megírt, nagyszerű történetet kaptok benne. Nem véletlen, ugyanis a fent említett Phoebe Waller-Bridge az írója, akinek zsenialitását tényleg nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az MI6 kormányügynökség és az egyik leghalálosabb bérgyilkos, az amúgy rendkívül bájos Villanelle fogócskája rendkívül izgalmas, a két főszereplő között pedig nagyon jól működik a kémia. A lendület egy kissé visszaesett a második évadra, de azt betudom annak, hogy nem darálva néztem az elsővel ellentétben. Szóval, aki valami igazán egyedit nézne, az a Killing Eve-vel nem fog mellélőni.

Az egyik legjobb sorozatélménye volt 2018 januárjában a két fiatal, komplexusokkal terhelt tinédzser ámokfutása, az abszurd angolságot (már ha van ilyen) meglovagló, The End of the F***ing World. Idén, nem sokkal a premier előtt jelentették be a folytatást, hogy aztán újabb nyolc, rövid epizódon keresztül követhessük az ámokfutás újabb fejezetét. És, hogy felért-e a folytatás az előzményhez? Fel bizony, és túl is lépett rajta. A nézők közül biztosan senki nem bánná, ha újabb évad készülne hozzá.

Az ég óvjon mindenkit ezektől az ámokfutó fiataloktól!

Meggondolatlan, nihilista tinédzserek ámokfutása egy meglehetősen fura világban. Röviden így lehetne összefoglalni a Netflix rétegsorozatának lényegét. Az abszurd történetek kedvelőinek maximálisan ajánlott. Spoilermentes kritika a The End of the F***ing World második évadáról.

Szintén a második évad premierje apropóján sikerült ledarálni a 2017-ben indult Mindhuntert, amit nem más készített, mint a legendás David Fincher (Se7en, Zodiac, The Social Network, Gone Girl) jegyez, és az FBI profilozó osztályának beindulásáról és tevékenységéről szól. Holden Ford és Bill Tench nyomozók azok, akik egy légtérben ülnek a legszörnyűbb sorozatgyilkosokkal, és a motivációikról, legsötétebb titkairól faggatják őket, hogy ezáltal könnyebben kiszűrhessék és elkaphassák a leendő sorozatgyilkosokat. A kissé lassú tempót páratlan jelenetek kárpótolják, a második szezonban pedig Charles Mansonból is mutatnak egy keveset.

Sorozatgyilkosok, fantázialények, pankrátornők és időbevándorlók – őszi sorozatajánló

Mi is lenne jobb időtöltés a nyaralás utáni, egyre hosszabbodó őszi estékre, mint kedvenc sorozatainkkal elütni az időt, vagy épp új kedvenceket fedezni fel a rendkívül nagy kínálatból? Ehhez ajánlunk most néhány sorozatot a streamingszolgáltatók aktuális kínálatából.

Hatalmas élmény volt, és megérte majdnem két és fél évet várni a Dark második szezonjára. A német gyártású időutazós thriller minden egyes pillanata aranyat ér, főleg annak tudatában, hogy a harmadik évaddal egy trilógiává teljesedik, így egy kerek egészet kapunk majd. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a saját farkába harapó kígyó vagy a ciklus megtörése lesz az eléggé elkomplikálódott időutazás vége.

Időutazós sztori nem volt még ennyire tökéletes

Egy kisvárosban megmagyarázhatatlan dolgok történnek: emberek tűnnek el, senki sem érti, hogy mi történik. Aztán kiderül, hogy egy időkapun keresztül 33 évet előre vagy vissza lehet utazni az időben. Izgalmasan hangzik? Akkor még semmit sem mondtunk napjaink egyik legjobban megírt Netflix-sorozatáról.

A Szolgálólány meséjének harmadik fejezetéről azt lehet elmondani, hogy hozta a kötelezőt idén is. Újból betekintést nyerhettünk Gileád borzalmaiba és June véget nem érő küzdelmeibe, és bár egy kicsit soknak érződött a tizenhárom epizód, mégsem jelenthető ki, hogy alább hagyott volna a sorozat a színvonal tekintetében. Ráadásul a Szolgálólány meséjének folytatását, a nemrég megjelent Testamentumokat is elolvastam, úgyhogy már tudom, hogy hová fut ki a nőket kizsákmányoló diktatórikus disztópia története. De addig még sok szezonnak kell elkészülnie…

A szolgálólány harca

Idén sem maradtunk sötét, diktatórikus jövőkép nélkül, Margaret Atwood Gileádjában pedig még talán sosem volt ennyire kilátástalan a létezés. A Szolgálólány meséjének harmadik évada újabb mélységeket tár fel a kitalált elnyomó diktatúrából.

Színesebb, hangosabb, viccesebb, ijesztőbb és retróbb, mint valaha – így foglaltam össze pár szóban a Stranger Things idei, harmadik évadát. A nyolcvanas évek iránt érzett rendkívül népszerű retró iránti nosztalgiát teljes erőbedobással meglovagló, csupaszív sorozat idén is elvarázsolta a nézőket, a szerethető karakterek botladozásaink túl pedig a hatalmas szörnyet sem kellett nélkülöznünk – amivel – naná, hogy leszámoltak a kedvenc gyerekeink, igaz, hogy áldozatok árán. És, hogy mi vár még rájuk? Az elkövetkező években majd ezt is megtudjuk.

Stranger Things: színesebb, hangosabb, viccesebb, ijesztőbb és retróbb, mint valaha

2016-ban egy olyan csupaszív, a nyolcvanas évek iránti nosztalgiahullámot meglovagló sorozat hódította meg a világot, aminek a közönségkedvenccé válása számos tényezőnek köszönhető. A harmadik évad magasabbra teszi a lécet: a Stranger Things színesebb, hangosabb, viccesebb, ijesztőbb és retróbb, mint korábban. Kritika.

Az év legnagyobb csalódását okozó sorozatai: Trónok harca, Black Mirror, Good Omens, The Witcher

Az HBO utolérhetetlen fantasy-sorozatának, a Trónok harcának nyolcadik és egyben utolsó évadát milliók várták, és amennyire lehetett, én is meglovagoltam a felfokozott érdeklődést a sorozat iránt, így a tavasz folyamán adásba került hat epizódról hétről-hétre kritikával jelentkeztem. A csalódást keltő utolsó évadot rajongóként nagyon sokáig próbáltam szeretni, de a végén csak be kellett látnom, hogy egy összecsapott, elnagyolt, a látványos technikai elemek köré írt befejezést kapott a legnagyobb érdeklődésre számot tartó, szebb időket is megélt fantasysorozat, amelynek az alapjául szolgáló könyvsorozata máig sincs befejezve. Talán (ha tényleg elkészül), a könyves befejezés már nem lesz csalódást keltő.

Trónok harca: az eddig megtett út vége

Megkaptuk a rég várt befejezést és bár jogosan lehetünk elégedetlenek azzal, amit a fináléban láttunk, kár lenne ez alapján megítélni a sorozatot, ami immár megkerülhetetlen mérföldkőnek számít. Egy nagybetűs élmény volt. Spoileres kibeszélő az sorozatzáró epizódról.

A kilátástalan jövőképekkel riogató, a jelen technikai vívmányait továbbgondoló Black Mirror már csak árnyéka önmagának. A mindössze három epizódot számláló ötödik évad határozottan visszaesést mutat a korábbi fejezetekhez képest, és nyomába sem érhet az interaktív, Bandersnatch epizódhoz képest, ami hatalmas újításnak számított két évvel ezelőtt. Most lapos, egyáltalán nem ijesztő, a Black Mirror nevet megcsúfoló történeteket kaptunk, ennek ellenére reménykedem abban, hogy a sorozat a továbbiakban ismét ránk hozza majd a frászt.

Ez a tükör már nem is annyira fekete

Emlékszünk, hogy milyen érzés borzongani a lehetséges sötét jövő és az elborult fiktív technológia negatív hatásainak láttán a Black Mirror (Fekete Tükör) korábbi évadaiban? Na, az új évad nézése közben elfelejthetjük ezt az érzést.

Valahogy nem működött Neil Gaiman: Good Omens regényének minisorozat-adaptációja, pedig nagyon akartam ezt is szeretni. Az angyal és ördög páros ügyködései, amiket a világvége elkerülésének érdekében tettek, élvezhetőek voltak, de a végére mintha kifogyott volna a szusz a történetből, a befejezés megvalósítására pedig nem is érdemes szavakat fecsérelni. A két főszereplő, Michael Sheen és David Tennant kitűnőek a szerepükben, ám a forgatókönyv helyenként roppantul unalmas és egyhangú, a történet pedig vontatottnak érződik. Kár érte, jobb is lehetett volna.

Még mindig nem hevertem ki a sokkot, amit okozott, de annyi már biztos, hogy minőségileg nem a The Witcher lett az új Trónok harca, hanem inkább annak nyolcadik évada. A Witcher karácsony előtt megjelent első évadát végignézve, az azonos történet alapján készült játék felületes ismerőjeként még mindig kapkodom a fejem a rengeteg információ láttán és hallatán, és valahogy nem akar összeállni az egész. A készítők látszólag fejest ugrottak a történetbe, amit a könyvek ismerete nélkül nehezen lehet követni, pláne, hogy nem egy idősíkon fut a sorozat. Ez ugyanakkor csak a kisebbik baj, hiszen annak ellenére, hogy a készítők apait-anyait beleadtak, helyenként nagyon gagyira sikerült a megvalósítás, és hemzseg a hibáktól a sorozat. Mivel a történetben rengeteg a potenciál, és később összefutnak a szálak, remélem, hogy a következő évadok letisztultabbak és érdekfeszítőbbek lesznek. Talán évek múlva már ennek is nagyon fogjuk várni az utolsó évadát...

Az év félig megnézett sorozata: The Mandalorian

Mivel még nem láttam teljes egészében, ezért nem tudok verdiktet mondani róla, de az első néhány rész alapján egyértelműen pozitív véleménnyel vagyok a Disney új, élőszereplős Star Wars-sorozatáról, aminek az első epizódja szenzációs volt. És ha már tele van vele az internet, én is hadd említsem meg a rendkívül cuki Baby Yodát, akiért már megérte elkészíteni ezt a sorozatot. És ha már az új Star Wars mozifilm, az új trilógiát lezáró, The Rise of The Skywalker megosztóra sikeredett, legalább a tévéképernyőn maradjunk pozitív élménnyel a messzi-messzi galaxisban játszódó történetfolyam újabb darabkája révén.

Az év játékélménye: Read Dead Redemption II

Engedtessék meg, hogy a Rockstar 2018-ban megjelent, de általam 2019 első felében játszott western-szimulátort az idei év legjobb mozgókép-élményei közé soroljam, hiszen a sztoriját tekintve lényegében egy nagy film volt, amiben én, mint játékos próbáltam irányítani az eseményeket. A látványos grafika, az apró részletekig kidolgozott játékelemek, a fiktív világban való elmerülés lehetősége mind olyan pozitívumok, amiket a gyengén kidolgozott harcrendszer sem tudott elrontani, és már másodjára sikerült elmerülnöm a történet ága-bogaiba. A western-GTA egy maradandó élmény, és egy percig sem bántam meg, hogy hosszú órákat töltöttem el benne.

Western-hétköznapok részletgazdag valósága – Red Dead Redemption 2

Több ezer programozó többéves megfeszített munkája egy olyan játék-univerzum, amibe ha belépünk, tátva marad a szánk. Amikor pedig feltárulnak a részletek, nem győzünk betelni vele. Beszippant, a részesévé tesz és hetekig, hónapokig nem enged, igaz, egy idő után rendesen elegünk lehet belőle.

Verdikt

Soha rosszabb évet a néznivalók tekintetében, és bár rengeteg olyan tartalom van, aminek épp, hogy csak nekifogtam, vagy nem adtam esélyt neki, úgy gondolom, hogy az évtized végére a szórakoztatóipar eljutott arra a szintre, hogy a néző válogathat a minőségi produktumok között, ez pedig a gyártókat is arra ösztönzi, hogy ne gagyit állítsanak elő. Ha ez a trend 2020-tól arrafelé is folytatódik, akkor biztosan hasonló mozgókép-élményekkel gazdagodunk a jövőben is.